Piros Lap (Befejezett)

5. fejezet

ÖTÖDSZÖR vettem át a ruhámat. Képtelen voltam kiválasztani melyik lenne tökéletes az esti partyba. Egy kupacban, egymásra hajítva, összegyűrve sírtak az estéi ruhák a földön. Nem voltam képes koncentrálni a rendezvény fontosságára, így a döntés is nehéznek bizonyult. Pontosan négy hét telt el az ominózus nap óta, mikor hirtelen felindulásból belenyomtam Miha Blazic képét egy songoku pizzába. Míg élek nem fogom elfelejteni a szósszal és sajt darabokkal borított arckifejezését. Szemei, amiktől máskor olvadásnak indultam, villámokat szórtak felém. Hófehér pólóját megfogva, megtörölte magát és minden szó nélkül felállva, távozott az étteremből. Azóta nem találkoztunk. Megbántam e? Nem, mert megérdemelte. Egyedül az okozott fejtörést, hogy nem tudom elkerülni életem végéig, hiszen most is egy MLSZ által szervezett rendezvényre készülődtem, bolond lennék, ha azzal áltatnám magam, hogy nem lesz ott Ő is, mikor minden valamire való magyar játékos alanyi jogon meghívott.

Miután ez tudatosult az agyamban, belém bújt a kisördög és előszedtem egy piros, igazán feltűnő darabot. A combig felsliccelt, merész ruhakölteményt megfelelőnek találtam és laza kontyba fogtam göndör, vörös tincseimet, itt-ott leomló csigákkal. Felkentem a tűzvörös rúzsom, egy visszafogott sminkkel és késznek nyilvánítottam magam. Alessia felajánlotta, hogy eljön értem kocsival, de sajnos nemet kellett mondjak az ajánlatára, akármennyire is szerettem volna barátnőmmel utazni, mert apám már a kapu előtt dudált. Utolsó igazítás után a tükör előtt, felvettem a magassarkú cipőmet és a táskám majd, majd bezártam az ajtót. A válogatott másodedzője öltönyben, hatalmas és büszke mosollyal támasztotta sötét Mercédeszének oldalát.

-Sei bella tesoro mio! (Gyönyörű vagy kincsem.) – dicsért meg, majd kitárta a karjait.

-Chi è questo bell'uomo? (Ki ez a jóképű férfi?) – kérdeztem nevetve.

-Menjünk bambina, mert várnak az M4-től egy interjúra. – húzta el a száját, miközben kinyitotta nekem az ajtót. Útközben kifaggatott hogy telnek a napjaim, én pedig minden elmeséltem részletesen, feszülten figyelve, nehogy szóba kerüljön a védő.

Édesapám karjába karolva léptem a hatalmas, feldíszített terembe. Azonnal rengeteg szem szegeződött ránk, én pedig úgy éreztem magam, mint kislány koromban, ha megjelentünk valahol. Az első ember aki odalépett hozzánk köszönteni, keresztapám volt, kinek kopasz feje a fényeknek köszönhetően, fényesebben csillogott az átlagosnál.

-Mozzafiato! (Lélegzetelállító!) – nyúlt a kezem után és körbe pörgetett.

-Örülök, hogy látlak Padrino.

-Valamikor beugrom hozzátok egy pizzára, hiányoznak az otthoni ízek. – kacsintott és sűrű elnézések közepette elrabolta apámat, hogy átadja a kameráknak.

Hiába kerestem, nem találtam Alessiát, így egy pezsgőt elcsenve a pincér srác tálcájáról, odébb húzódtam. Kortyolgatva a szénsavas italt, gondolataimban elkalandozva figyeltem az ott megjelenteket. Egészen addig sikerült, míg meg nem szólított egy kisfiús hang.

-Szia, téged ismerlek. – megfordulva Nagy Ádámmal találtam szemben magam. A Bologna középpályásával régóta jó kapcsolatot ápolunk, hiszen nem egyszer találkoztunk Olaszországban. Az utolsó ilyen alkalommal, ő juttatott haza biztonságban egy alkohollal átitatott éjszakát követően.

-Ádám! – öleltem magamhoz.

-Hol hagytad a lila hajú pokol-szökevény barátnődet? – vonta fel a szemöldökét. Őszintén imádták egymást, de szerették csesztetni a másikat.

-Külön érkeztünk, azóta nem találom. – vontam vállat szomorúan. Nem szerettem az ilyen rendezvényeket. Mindenki csak bájolog a másikkal a háta mögött pedig elhordják mindennek.

-Mia! – Ismerős hang szólított a nevemen, olyan, amit már hónapok óta nem hallottam.

-Gigio! – A Milán kapusa állt előttem öltönyben, Alessia kezét szorongatva. – Mikor érkeztél? – ölelgettem meg, miközben automatikusan átváltottam olaszra.

-Ma hajnalban. Meglepetésnek szántam, de ez a hisztérika megfenyegetett, ha nem mondom meg mire készülök, egy életlen késsel levágja a koronaékszereimet... - mosolygott teli szájjal szerelmére. Lassan két hónapja nem találkoztak. Elkapott egy furcsa érzés, ami a gyomrom aljából indult, végig taposva az idegeimen, valószínűleg ezt nevezték irigységnek.

A nyakkendőbe bújtatott focisták felénk pillantgattak, nem értették mit keres itt a világhírű játékos.

-Gyertek, bemutatlak a volt csapatomnak! – csapta össze Ádám a tenyerét és megindult a Ferencvárosi asztalhoz. Hiába ellenkeztem, hogy nekem nagyon jó a sarokban, egyikőjük sem vett tudomást rólam. Alessia pontosan jól tudta miért nem szeretném megmutatni magam a csapat előtt, de egyetlen kacsintást eleresztve felém, karon ragadva megindult a többiek után.

Mint egy kalitkába zárt cirkuszi látványosság, úgy éreztem magam. Mindenki minket nézett és csodálkozva tátogtak. Először Botka reagált és adott két puszit, miközben elsütött egy pizzás viccet. Az arcom színe kezdett hajazni a ruháméra. Nem is értem miben reménykedtem, hogy elfelejtik?

-Ő pedig itt Miha Blazic. – vigyorgott Ádám. Zavaromban hivatalosan bemutatkoztam a védőnek, aki már zakóját elhagyva, feltűrt ingben ácsorgott.

-Mia Inguscio. – nyújtottam a kezem. Egy pillanat erejéig fixírozott, aztán baltaarccal megfogta a tenyerem és minden szó nélkül összefűzte ujjainkat. Csak arra lettem figyelmes, hogy a táncparkett felé húz, a táncoló tömeg közepére. Némán tűrtem és lefagyva hagytam, hogy a derekam aljára csúsztassa forró tenyerét, közel húzva kidolgozott mellkasához. Táncolni kezdtünk az eddig háttérbe szorult zenére. Az egész olyan természetes volt, akár a lélegzés.

-Örülök, hogy látlak. – búgta pár centire a fülemtől.

-Azt hittem elátkoztál a múltkori után. – rágtam a szám belsejét idegességemben.

-Ó, dehogy! Imádom a forró pizzát használni arcpakolásnak. Ezért vagyok ilyen jóképű. – vigyorgott, amire elnevettem magam.

-Megérdemelted. – csúsztattam feljebb tenyerem a vállain. Úgy éreztem, ha nem tartana olyan biztosan, jégkrémként folynék szét a fényesre waxolt parkettán.

-Ahogy ezt a táncot is, hiszen leráztál az utóbbi alkalomnál. – húzta össze a szemeit rosszallóan.

-Picsának neveztél! – jutott eszembe a homályos emlék.

-Úgy is viselkedtél. – csóválta meg a fejét. – Most viszont gyönyörű vagy és józan. – vigyorodott el, én pedig finoman mellkason vágtam tenyérrel. Kemény volt, akár a beton. Lehajtott fejjel figyeltem az alkarján futó mintákat. Csodálatos volt. Hiába, az összes erőmre szükségem volt, hogy elnyomjam az első gondolatomat, ami egy túlfűtött éjszaka, ahol tetovált karjaival ölelne...

-Mia? – szólított, de talán soha nem tetszett ennyire a saját nevem. – Te. Én. Randi. Holnap. – Úgy jelentette ki, mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy Ő meg Én. A randi szó hallatán megrohamoztak a rossz emlékek. Alessia flegma, de borzasztóan sármos mosolyú bátyja Damiano csókjai, ölelései. A hazugságok, amikkel áltatta a szerelmes lelkemet. A keserűség és fájdalom, amivel szembesültem, mikor rájöttem hülyének néz és megcsal az egyik zenekari taggal. Az összetört szívem éles, szilánkokra robbant és azóta is vérző sebeket hagyó darabjainak hangja. Minden lélekjelenlétem összeszedve rántottam ki magam a múltból. Abból az iszapos mocsokból, amit már régen el kellett volna felejtsek, mégsem sikerült.

Óvatosan, remegő kézzel engedtem meg magamnak, hogy ujjaimmal végig simítsak borostás arcán. Ezt talán egy igennek vehette a randevúra. Szürkés-kék szemei bizalmat ébresztettek, de porba is döngöltek. Vegyes érzelmekkel álltam előtte és reménykedtem, hogy nem tudja kiolvasni a tekintetemből mi zajlik le bennem. Apró biccentéssel belebújtatta arcát a tenyerembe és saját kezével ott tartotta az enyémet. Puhának tűnő ajkai pár centire voltak az sajátomtól, mikor elviselhetetlen hangon vinnyogni kezdett megrokkant elmém riasztója. Menekülőre fogtam.

Nem szép, mikor a várva várt csók helyett, megtaposod valaki lábát a hegyes tűsarkaddal.