Piros Lap (Befejezett)

15. fejezet

TIZENÖTÖDSZÖR ütöttem rá a kávéfőző tetejére. Egyszerűen nem akart működni, nekem pedig szükségem lett volna egy jó nagy adag koffeinre, hogy képes legyek elkezdeni a napomat. Pici csomót éreztem a gyomrom helyén, ami az izgalomtól lehetett.

Lassan fél éve éltem ismételten Olaszországban. Hónapok kellettek, hogy végre megint mosolyogni tudjak és emberek közé menjek. Sokban hozzájárult ehhez Nagy Ádi társasága és noszogatása, ezen felül pedig egy bizonyos férfi. Az ominózus megismerkedésünket követően addig piszkált a barátom, míg felhívtam Lanzafamét. Igazán boldog volt a hírtől, hogy felkerestem, így találkozgatni kezdtünk ismerkedés szempontjából. Elég szoros barátság alakult ki köztünk és kiderült, hogy nem is annyira mogorva, mint amilyennek tűnt első látásra. Kifejezetten kedves és vicces. Most pedig eljutottunk odáig, hogy pár napja randira hívott. Hivatalos randevúra, vacsorával, csinos ruhában és mindennel ami csak kell. Eleinte vonakodva mondtam igent, hiszen belül még nem éreztem késznek magam egy újabb kapcsolat kialakítására. A szívem még mindig Magyarországon tengődött, de az eszemmel tudtam, hogy tovább kell lépnem. Ezért is kellett a kávém!

A tükörben pörögve könyveltem el, hogy tetszik a látvány. Rövid fekete ruhám egyszerű volt, de annál csinosabb. A drasztikus fogyásom óta teljesen lecseréltem a ruhatáramat. Hozzá illő magassarkúval és kiegyenesített hajammal felnőtt nő látszatát keltettem. Ez volt a célom, hiszen Davide idősebb volt nálam nyolc évvel. Megigazítottam tűzvörös rúzsom és belebújtam a szőrős kabátomba. Február vége volt, így enyhült a téli hideg, de még mindig csípősek voltak az éjszakák. A ház előtt már hatalmas vigyorral támasztotta az autója oldalát.

-Bellissima! – adott puszit az arcomra, ami biztos voltam benne, hogy paradicsom-pirossá változott egy pillanat alatt.

-Hová megyünk? – böktem meg a vállát zavaromban.

-Legyen meglepetés. – kacsintott, majd kinyitva az ajtót hagyta, hogy beüljek. Az autóban halkan szólt a zene, mi pedig néha mosolyogva váltottunk egy-egy pillantást. Kibámulva az ablakon figyeltem, ahogy elsuhannak a fák és megérkezünk a nyüzsgő város szívébe. Összemosódtak a reklámtáblák ledes fényei és valamiért elszomorodtam. Egy másik férfival mentem vacsorázni. Miha arca táncolt a lelkiszemeim előtt és visszacsöppentem a múltba.

„-Foglalj helyet. – mutattam a székre, azután ledobva a táskámat, beálltam a pultba. – Milyen kávét kérsz?

-Presso-t, két cukorral és tejszínnel. – válaszolta, miközben a pulton lévő kis táblát igazgatta. Lefőztem a kávéját, majd a sajátomat is, amit hihetetlen módon ugyanúgy ittam. Amint elé toltam a bögrét, kisétáltam és leültem mellé.

-A vendégem vagy. – kortyoltam bele a forró italba.

-Akkor ez nem is igazi randi. – húzta el a száját feltűnően.

-Miért, szerinted milyen az igazi randi? – kérdeztem rá. Arra számítottam, hogy elkezdi sorolni az olyan a megszokott dolgokat, mint éttermi vacsora, mozi, romantikus séta és társait. Helyette összehúzta a szemeit és teljesen meglepett.

-Egy közös vásárlás, vidámpark vagy korcsolyázás! Esetleg szóba jöhet még a szabadulószoba. Mégis a legszívesebben egy meccsre vinnélek el. – jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb randihelyszíne lenne.

-Honnan veszed, hogy élvezném? – néztem rá csodálkozva.

-Mert velem lennél."

-Megérkeztünk. – hallottam meg Davide hangját a távolból. Visszanyeltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra. El kellett engedjem az emléket és a jelenre koncentrálni. Megfogtam a felém nyújtott kezét és hagytam, hogy kisegítsen az autóból. Egy aprócska bár előtt ácsorogtunk, ami füstösnek tűnt és réginek. A parkoló tele volt.

-Hol vagyunk? – tátottam el a számat.

-Gyere. – kulcsolta össze az ujjainkat, mire melegség járta át minden porcikámat és követtem.

A helyre belépve elállt a lélegzetem. Igen elhozott vacsorázni, igen ez egy szokásos ötlet volt, de egy nem szokványos helyen. Úgy éreztem, mint aki visszacsöppent az 1920-as évekbe. Mindenki csodálatos ruhákban, szmokingokban, a kis asztaloknál boros és whiskeys poharak sorakoztak, párok fogyasztották az ételeiket és közben a terem központi részében, kicsinyke színpadon egy kalapos férfi ücsörgött bárszéken, ölében egy gitárral és valami elképesztő hangon énekelt. Minden porcikámat kirázta a hideg.

-Imádom ezt a helyet. – súgtam Davide fülébe, aki egy óriási vigyorral nyugtázta, hogy sikeres volt a helyszín választása.

-A srác neve Michael Malarkey. Hihetetlen nagy tehetség. – magyarázta, míg lesegítette a kabátom és kihúzta a széket. Lassan odaérkezett mellénk egy pincér, aki felvette a rendelésünket. Amíg vártunk egy pohár bort kortyolgatva kezdett bele a mondandójába.

-Szóval Mia, a világ legboldogabb emberévé tettél, hogy most itt ülsz velem. – nyúlt a kezemért, én pedig hagytam neki. Figyeltem ahogy csillognak sötét szemei miközben beszél. Elbűvölő volt. – Szeretném, ha kicsit komolyabbá alakulna közöttünk a dolog. Vártam, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom, türelmesen hagytam, hogy visszatérj az életbe, de szerintem ez egy ideje megtörtént. Szóval mielőtt más tenné és lecsapna a kezemről... Boldoggá tenne, ha a barátnőm lennél. Nem úgy, mint eddig, hanem hivatalosan. Kéz a kézben. Te vagy az én napsugaram és minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy én a tiéd. Jobbá tesszük egymást és szerintem ez csak pozitívan sülhet el.

A számat rágcsálva figyeltem minden rezdülését. Tudtam, hogy igent fogok mondani, bármennyire is tűnt helyesnek, minden idegszálam az ellenkezőjét akarta. Felállni és elmenekülni onnan, vissza Miha Blazic karjai közé, de rá kellett ébredjek, hogy vége van. Soha többé nem tehettem már meg. Óvatosan leraktam a bort és Davide felé nyújtottam a kezem. Ő felhúzott szemöldökkel vizsgálta az arcomat, de lefogadta és megsimogatva a kézfejem, hagyta, hogy a parkett felé húzzam. Az első találkozásunk emlékére kivételesen én rángattam a táncolók közé. Láttam rajta, hogy neki is eszébe jutott és mosolyogva a derekam után nyúlt. Vállára hajtottam az államat és úgy adtam választ.

-Leszek a barátnőd. – súgtam a fülébe. Azonnal lemerevedett és minden előzetes felkészítés nélkül egy

forró csókot nyomott az ajkaimra. Akkor és ott, az volt az első közös csókunk és az első csókom mióta elhagytam a magyar határt. A szívembe valami furcsa érzés költözött az elérhető boldogságom mellé. Apró tüskék bökdösték a bordáimat és elkezdtek felkúszni a nyelőcsövem felé a tövisek. Inkább elhúzódtam. Arcára adva egy puha puszit átkaroltam a nyakát és hagytam, hogy a mi kis felhőnkön úszva táncoljunk tovább. A színpad felé pillantva magamon éreztem az énekes csalódott tekintetét, mintha vádolna, számon kérne: hogy tehettem ezt? Valószínűleg ezen a ponton már teljesen megőrültem és képzelődtem is.

Nem szép, mikor megállíthatatlanul véreznek a szívek.