Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

57. fejezet: Partraszállás

 - Már csak a csónakázás hiányzott... - motyogtam magamnak, ahogy az az átkozott ladik megingott alattam. Gyorsan megkapaszkodtam a szélében, de nem jött több hullám, a víz egész nyugodt volt. Már második napja eveztünk, és Thorin csak egy, néhány órás kiszállást engedélyezett, amikor megpihentünk éjszakára. Tóváros Ura három hatalmas csónakot bocsátott a rendelkezésünkre, melyekben ötösével foglaltunk helyet (Dwalin és Dori is abban a csónakban voltak, amelyben én, így az evezés nagy részét, melyet a két legerősebb törp elég lazán lebonyolított, megúsztam). Utáltam a vízen közlekedni. A néhány órás hajózás nem zavart különösképp, de az ilyesfajta hosszabb utakon rendszerint nem éreztem jól magam: kényelmetlen, a biztonságérzet hiányával járó állapot volt ez. Magamban egy pillanatig elmulattam azon, hogy alig várom, hogy kiszállhassak, pedig a parton, a Hegyhez közeledve még veszélyesebb lesz.

A csónak orrában ücsörögtem, köpenyembe és egy plusz pokrócba burkolózva (Dwalin, Dori, Nori és Ori eveztek épp, óránként váltottuk egymást). Még nem volt olyan vészesen hideg, legalább is tudtam, hogy ennél már csak fagyosabb lesz az időjárás, de az egyre gyakrabban feltámadó szél, az egyelőre csak alkalomkénti, gyengén és ritkásan szitáló hó kemény telet ígért. Körülöttünk a tájra baljós köd ült, de a Hegy csúcsát még így is ki tudtuk venni a távolban. Nem sok szó esett köztünk, senkinek sem volt kedve beszélgetni. A törpök arca komor, majdnem hogy borús volt, csupán Fili és Kili tekintete tükrözött némi izgatott várakozást, Bilbó pedig... szegény kis hobbit, talán neki volt a legrosszabb kedve az egész társaságból. Holtidő, mondtam magamban. Ilyenkor csak evezni lehet, meg gondolkodni, vagy Ori és az én esetemben írni (mivel a töltőtollam Bakacsinerdőben maradt, kénytelen voltam átszokni a pennára, ami nem ment túlzottan könnyen).

Nos, gondolkodni már megint bőven volt mit.

A jövővel kapcsolatos szörnyűségek képe elő-előtört néhány óvatlan pillanatban, ugyanakkor (korábbi tapasztalataimnak, múltban elkövetett hibáimnak köszönhetően) képes voltam lenyomni ezeket a tudatom aljára, ideig-óráig. A problémát persze nem oldotta meg, de segített, legalább is ideiglenesen. Nem akartam, hogy bármelyik törp, vagy akár Bilbó (aki eddigre túl jól kiismert engem) túlzott levertséget lásson rajtam. Levertséget, amely (és ezzel az utunk legelejétől tisztában voltam) nem csupán a jövő eseményeinek szólt. Ezeket a gondolataimat egyedül Nosmaeth ismerte igazán, volt, amit megosztottam vele Völgyzugolyban, és volt, amit látott bennem, amihez nem kellettek szavak. Nosmaeth most jobban hiányzott, mint eddig bármikor, jobban, mint akár Gandalf várva-várt visszatérése, tanácsai. Maeth tudta igazán, milyen sokat is jelent nekem ez a tizenhárom törp, ő ismerte a vágyaimat, kételyeimet. Miért én lennék az, aki szerepet kap a történetükben? Miért én lennék az, akit...? Összébb húztam magam és az előttünk haladó csónak fele pislogtam. Kili az evezőjével épp egy nagy adag vizet kanalazott társai nyakába, amire persze hangos szitkozódás és Thorin kemény rendreutasítása lett a válasz. Kis ideig figyeltem, ahogy a fiatal törp fájó tarkóját masszírozza, aztán gyorsan elfordultam, mielőtt feltűnhetett volna neki, hogy nézem. Vannak mesék, amelyek valóra válnak, mint ahogy ide kerültem Középföldére, mint ahogy a törpök befogadtak, gondoltam. És vannak, amelyek megmaradnak a képzelet vagy vágyak szintjén. El kellene engednem őket, mindhármukat. És el kellene engednem...

Ez is azon percek egyike volt, amikor nevetségesnek éreztem magam, túl kicsinek, hogy bármire (vagy bárkire) is hatással legyek, és kevésnek. Elkértem Ori evezőjét, nagy csobbanással mártottam a vízbe és eveztem, amíg arcom nem vörösödött még tovább, ezúttal az erőkifejtéstől.

Még jó darab időbe beletelt, hosszú órákig eveztünk megállás nélkül, mire megpillantottuk a távolabbi partokon a számunkra felállított tábort, ahol a plusz csomagok és tizenöt póni várt ránk. Kerülőúton hozták idáig a tóvárosi emberek, és ahogy odaérve nekiálltunk kivontatni a csónakokat, egy ismerős alak ragadta meg azt, amelyikben én is ültem, és húzta kifelé.