Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

49. fejezet: Közülük való

Összetereltek minket, majd végre megszabadulhattunk a szemünket takaró kendőktől. Hunyorogva pislogtam körbe, először csak a felettünk lobogó fáklyákat látva, majd ahogy szemem hozzászokott a félhomályos-kivilágított térhez, lassan beláttam a barlang egészét, a nagy csarnokot, amely a kapu mögött ásított, bekebelezve mindannyiunkat.

Olyasmi volt, mint amilyennek elképzeltem. Egyáltalán nem hasonlított az orkok Köd-hegység beli birodalmára, és bár tudtam, ez egy barlang, volt valami más beütése – talán az oszlopok miatt, melyeket úgy faragtak, mintha élő fák törzse tartaná a mennyezetet, vagy ez is része volt Bakacsinerdő varázsának, vagy talán a tündék jelenléte volt az, ami megszépítette körülöttem a hideg kőfalak és a tágas tér önmagában barátságtalan valóját. A levegő tiszta volt, az előtérből kivilágított járatok vezettek ezerfelé, melyek ugyan szűkek voltak, de nem olyan barátságtalanok, mint amelyeken az orkok végighajtottak minket... igaz, helyzetünk nem sokban különbözött az akkoritól, legalább is a törpökre nézve.

- Hű. – ámulva forgattam a fejemet, miközben társaságunkat beterelték az egyik folyosóra, s a tündék némelyike halk dalra fakadt, mely visszhangozva szállt tova, még inkább megszépítve a barlang auráját. Igyekeztem hallhatóan beszélni, de úgy, hogy közben ne zavarjam meg az éneket. Azt, hogy bármiféle útvonalat megjegyzek a szörnyen kanyargós járatrendszerben, amelyen keresztül tereltek minket, nagyjából a harmadik kereszteződés után feladtam. – Hasonlónak képzeltem el... A járatokat is varázskapuk határolják, igaz?

- Ne beszélj a tündéhez, Jade. – szólt rám Dwalin, mielőtt Legolin válaszolhatott volna. – Nem bízhatsz benne.

Hosszú gyaloglás után hirtelen szakadt vége a járatnak: tágas, jóval magasabb tér bontakozott ki előttünk, melyet fényáradat töltött be, alul kisebb patakok csobogtak varázslatosan, s melyeken hidak és lépcsők sokasága vezetett keresztül, ezek pedig egy ponton mind összetalálkoztak, egy emelvényre helyezett téren, ahol az oszlopok között, faragott trónuson ott ült a Tündekirály. Ide vezettek minket a tündék, a trónus előtt felsorakoztatva, őrökkel a hátunkban, míg Legolin és Legolas kiváltak társaik közül, apjukhoz lépve.

- Chizzk. - csúszott ki a számon. Thranduil.

Nos, abban a pillanatban éppen nem az volt a fejemben, hogy mennyire sassy (amúgy is, a törpök már így is eléggé néztek a furcsa szavakon, amelyeket néha használtam, és ha ezt benyögöm, azzal végképp eláshattam volna magam), bár meg kellett hagyni, stílus azért volt rendesen.

Komor arckifejezéssel ült trónján, mialatt végignézett minket, fején őszi bogyókból és vörös levelekből készült korona, köpenye finom redőkbe rendeződve leért egészen a földig, arany haja szinte ragyogott a barlangot bevilágító fáklyafényben. A fenséges látvány mellett volt valami kisugárzása, ami különösebben nem tetszett, vagy legalább is gyanakvást, egyfajta valami nem stimmel itt nekem érzetet ébresztett bennem; persze lehet, hogy pusztán azért, mert jelentős időt töltöttem Thorin Társaságával.

Arcizmaimmal viaskodva igyekeztem hátrébb húzódni a törpök takarásába, miközben azon töprengtem, hogy miként reagálna, ha megemlíteném neki, hogy egyes róla készült művészi munkákon az arcának jelentős része hiányzik.

Később persze már nem voltam ilyen vicces kedvemben.

Thranduil parancsára a tünde őrök eloldoztak minket; olyan kimerültek voltunk, hogy alig álltunk a lábunkon, a törpök ráadásul még a pókméreg hatásától is erőst szenvedtek, és amúgy sem lett volna semmi esélyünk nem hogy a szökésre, de az ellenállásra sem. A törpök erejéből már csak arra futotta, hogy mogorva pillantásokat vessenek fogvatartóinkra és urukra, és orruk alatt válogatott káromkodásokat mormogjanak, valószínűleg a saját nyelvükön.