Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

33. fejezet: A hegy alatt

Dobok dörrentek, ostorok csattantak, ahogy az orkok durva-csípős, hátborzongató énekük közepette betereltek minket a fáklyák vöröses fényébe, egy óriási hegymélyi barlangba, melyben a számtalan titkos, kanyargó folyosó találkozott. A hatalmas tér zsúfoltig volt telve durván eszkábált függőhidakkal és más tákolmányokkal, jöttünket a zűrzavarban száz meg száz szempár figyelte mohón: körülöttünk, a hidakon, még a falakon is, mindenütt orkok gyülekeztek tö megével, olyan sokan, mintha maguk a sziklák elevenedtek volna meg.

Aztán újra megragadtak, kupacba-sorba rendezve taszigáltak minket a barlang közepén megrakott hatalmas tűz irányába, melynek közelében megpillantottunk pónijainkat, illetve a felhalmozott csomagokat, melyek között most orkok túrtak és kutattak, szaggattak és veszekedtek rajtuk. Ahogy megállítottak minket és a tűz fénye ránk esett, a barlang még kísértetiesebbnek tűnt, nekem pedig (amellett, hogy tudatosult bennem, Norinak jelentős mennyiségű tárgyat sikerült kilopnia Völgyzugolyból) eszembe jutott, amit a Professzor írt ezen teremtményekről. Nem tudnak szépet építeni, létrehozni, csak ocsmányat, gonosz célokra valót, abból pedig feleslegesen sokat; s azok a pusztító gépezetek, melyek a távoli jövőben rombolják és csúfítják a világot, nagy valószínűséggel tőlük erednek.

A Koboldkirály a nagy tűz előtt terpeszkedett el egy lapos kövön, sok-sok felfegyverzett orkkal maga körül, s apró szemeivel minket fürkészett merőn, dühös rácsodálkozással, ahogy a színe elé állítottak mindannyiunkat, még szegény kis Bilbót is, akin akkorát taszítottak, hogy majd' orra bukott. Ahogy magamon éreztem számtalan sötét, gonosz tekintetet, miközben a szorítás enyhült a vállamon és karomon, hisz már nem volt szükség rá, hogy tovább ráncigáljanak (megjegyzem, most először örültem volna valamiféle támasznak, mert a lábam eléggé ki akart bicsaklani alólam), igyekeztem csak a Koboldkirályt figyelni. Úgy festett, mint egy különösen rusnya, nagy szikla, és a törpök is gyilkos tekintettel méregették, ahogy felállva és mindannyiunk fölé magasodva egytől-egyig végignézett minket.

- Kik merészkedtek a birodalmamba? - bődült fel durván, döngő léptekkel egyenesen elénk csörtetve. - Kik olyan bátrak, hogy ilyenre vetemedjenek?

Halk zúgolódás támadt társaim között.

- Törpök. - recsegte az egyik minket őrző ork. - Az elülső tornácon fogtuk őket.

- Törpök? - visszhangozta nem túl vidáman a Koboldkirály. - Mit kerestetek odakinn, a birodalmam határán?

Tanácstalan összepillantások után Bofur kihúzta magát, megveregette mellette álló társai vállát és magabiztosan, 'Hagyjátok, én majd elintézem!' felszólalással előrébb furakodott.

- Hát az úgy történt, hogy úton voltunk... - kezdte. - Igen. Mentünk az úton... pontosabban nem is úton, hanem ösvényen, sőt, csapáson, hosszan és a sziklákat kerülgetve, hooogy... - szemlátomást elveszítette a fonalat.

- Hogy meglátogassuk távoli rokonainkat, akik a hegységen túl, keleten élnek. - mentette ki gyorsan Dori. Bofur buzgón bólogatott.

- Pontosan, így van. Szóval mentünk az úton-ösvényen-csapáson, mert meg akartuk látogatni távoli rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, első-, másod- és harmadfokú kuzinjainkat és nagyapáink számos más leszármazottját, kezdve a...

- Elég! - dörrent rá a Koboldkirály és Bofur készségesen engedelmeskedett a felszólításnak, miután a hatalmas ork ökle mellette hasította a levegőt. - Az igazat akarom hallani!

Ezúttal már senki nem válaszolt neki semmit. Társaim mogorván, néma haraggal méregették őt, s néhány pillanatig egy pisszenést sem lehetett hallani.