Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

50. fejezet: Szövetségesek és különös dolgok

Halk, rémült kiáltással ébredtem. Egy pillanatig, míg az álom utolsó képei szétfoszlottak, nem tudtam, mindez valóságos volt-e vagy sem, aztán lassan eszméltem, hogy hol vagyok, és hogy Legolin keze a vállamon nyugszik. A tünde meglehetős aggodalommal kutatta a tekintetemet.

- Jól vagy?

Lassan bólogattam és egyenesebb pózba helyezkedtem. Legolin becsukta és bezárta a cellám ajtaját, de ő maga benn maradt. Kíváncsi voltam, mit kereshet itt, mit akar tőlem.

- Miről álmodtál?

- Egy orkról. Bolgnak hívják. – válaszoltam, magam is meglepődve azon, hogy elmondom neki. Ő az én karakterem, emlékeztettem magam. Teljesen normális, hogy közel érzem magamhoz és megosztom vele, ugyanakkor ezzel nem ártana vigyáznom. Tereltem hát a témát, miközben igyekeztem kirázni a fejemből az ork képét, amint fölém tornyosul, háttérben a lángoló fenyőfákkal. – Miben lehetek a segítségedre?

- Gondolom, továbbra sem akarsz beszélni, még ha társaid nem is hallanák. – érzékelte a témaváltást, de nem tette szóvá. – De nem ezért jöttem. Hoztam neked ételt és takarót. Valamint átkutattuk a csomagjaitokat, már ami maradt, és...

- Ó. – akaratlanul is felkuncogtam, részben mert rájöttem, mi a problémája, részben pedig az arckifejezésén, ahogy letette elém a hátizsákomat és nekiállt kipakolni a tartalmát. Szerencsétlent a végén még teljesen összezavarom... nem jó dolog az én karakteremnek lenni.

- Igazán... különös dolgokat hordasz magaddal. – mintegy nyomatékosításképp felemelte az épp kezébe akadó tolltartómat.

- Íróeszközök. – magyaráztam rezzenéstelen arccal. - Amivel kinyitod a tárolóját, mifelénk cipzárnak hívják; nagyon praktikus, néha ruháknál is szokták alkalmazni. Igen, tudom, hogy másképp néznek ki a tollaim... különböző megoldásokat találtak ki, hogy az írást gyorsabbá és kényelmesebbé tegyék. Az a töltőtollam, a tintát kis tárolókba, patronokba rakják, bármikor újra lehet tölteni és nem kell mártogatni mindehhez. A másik tollba magába töltötték a tintát, sajnos az, ha kifogy, már nem használható többé. Mindenféle íróeszközöm van... nem, az nem az. - dobtam gyorsan vissza egy pendrive-ot. - Az csak... dísz.

- Hm. - csak ennyit reagált, de láttam rajta, hogy nem igazán tudja hova tenni a sok, számára nagyon furcsa tárgyat. Pedig ez csak a kezdet volt: most a külső zsebben tartott kis neszeszer-féleségben tárolt holmikat pakolta ki elém.

- Tisztálkodószerek. - kuncogva vettem kézbe az eddigre már réges-rég kiürült kézfertőtlenítő gél tubusát. - Szerintem nem különböznek a Középföldén használatos dolgoktól, csak nálunk mindent nagyon színesen csomagolnak, meg szeretik utazáshoz minél könnyebben szállíthatóvá tenni. - magyarázatképp kinyitottam neki a zsebtükrömet, majd a magába fordítható fésűmet is megmutattam. Valahol nagyon jól esett ez a játék, elvonta a figyelmemet, szép emlékeket juttatott eszembe, felderített. Legolin hozzáállása (enyhe megrökönyödése, de egyben érdeklődése is) szintén jó érzés volt, az, hogy én mutathatok valamit, amit mások nem ismernek, anélkül, hogy különösebben aggódnom kellene, mi lesz a következménye.

A bicskám különösen érdekelte. Nagyon tetszett neki az, hogy a pengét vissza lehet hajtani a nyélbe, és hogy egyéb hasznos szerszámok is találhatóak benne.

- Egy ilyen apró tárgyba hogy férhet ennyi minden? - kérdezte halkan, inkább csak magától, miközben vizsgálta, felvonva szemöldökét a svájci márkajelzésen. - A markolat anyaga is érdekes.

- Ha szeretnéd, neked adhatom. - vontam vállat. Beletelt néhány percbe, míg sikerült rávennem, hogy fogadja el, de végül beleegyezően hajtott fejet köszönete jeléül.