Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

42. fejezet: A házigazda

Másnap nagyon korán ébredtem, még sötét volt odakinn. A törpök mind mélyen aludtak, Gandalf úgyszintén, és először nem is értettem, mi kelthetett fel, hisz társaim szörnyű horkolását eddigre úgy-ahogy megszoktam, annyira legalább is igen, hogy ne zavarja álmomat. Aztán meghallottam a mozgást odakinn, mintha jártak volna a kertben, sőt, cipeltek is valamit, ami a hangokból ítélve jó súlyos lehetett. Felkönyököltem, majd fel is álltam, lábujjhegyen egyensúlyozva igyekeztem kilesni az ablakon, de semmit sem láttam. Vajon mi történhetett? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ugyanakkor féltem is kissé, hogy esetleg betolakodók közelednek és veszélyben vagyunk; ez esetben fel kellett volna zavarnom a törpöket, de rájuk nézve úgy döntöttem, inkább hagyom, hadd aludjanak, és először csak én lesek ki. Végül is, Beorn háza tájékán kitől kellene tartanom? Maximum magától Beorntól.

Mint később kiderült, meglepően igazam lett.

Jobb ötlet híján végül kardot fogtam a kezembe és úgy lopakodtam az ajtó felé, össze-összerezzenve a kinti hirtelen, súlyos zajoktól. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy nincs mitől félnem, biztonságban vagyok; bármi is történik, felkiáltom a törpöket és a mágust, vagy visszamenekülök a ház védelmébe. Kis ideig a bejáratnál toporogtam, hallgatóztam, majd óvatosan, hang nélkül eltoltam a reteszt és résnyire kinyitottam az ajtót.

A hűvöskés, hajnali levegő finoman legyintett arcon. A kert félhomályban nyugodott, és a méhek napközbeni folyamatos zümmögése híján furcsa csend ült a környéken, melyet csupán néhány korai madár tétova éneke és az általam keresett zaj forrása tört meg, de még az utóbbinak sem volt eléggé erős hatása ahhoz, hogy visszatartson: a látvány annyira varázslatos volt, hogy muszáj volt kilépnem kissé és elmerülni ebben a hajnali éledező szépségben.

A következő pillanatban hatalmas árnyék vetült rám, szinte elnyelve engem. Oly hirtelen bukkant fel, hogy ha nem ijeszt rám szörnyen, akkor sem tudtam volna visszaugrani a ház biztonságába, és nem is lett volna jó ötlet hátat fordítani. A szívem kihagyott egy dobbanást és a félelemtől lefagyva néztem fel Beornra, aki fenyegetően magasodott fölém, tekintetében eddig nem látott tűz izzott, mintha nem lett volna önmaga, s óriási tenyere a magasban, a fejem fölött.

- Mit keresel itt? - morgása mennydörgésként csapott rám, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy képes és megöl. Úgy éreztem, a lábaim menten feladják a szolgálatot és összecsuklom.

- Azt mondtad, hajnal előtt ne hagyjuk el a házadat. - cincogtam remegő hangon. - De nézd! Már vörösen dereng az ég alja és dalolnak az ébredő madarak.

Szavaim mintha varázslatként hatottak volna. Beorn lassan leeresztette a karját, arcvonásai némileg kisimultak, bár szemében még mindig ott csillogott a vadság fénye.

- Halkan és észrevétlenül tudsz járni, Kicsi Íjász, akár egy apró bogárka a levelek rejtekében. De vigyázz, mert könnyen bajba sodorhatod magadat ezzel a szokásoddal és nem biztos, hogy olyanokkal fogsz találkozni, akik kérdeznek is cselekvés előtt.

Kényszerszedetten elmosolyodtam és bár lábaim még mindig remegtek kissé, kijjebb léptem, le a küszöbről. Csak a saját varázslata alatt áll, emlékeztettem magam. Tartottam Beorntól, de tudtam jól azt is, hogy nem fog bántani. Már nem.

- Merre jártál? - kíváncsiskodtam. Beorn megfordulva ügyködött valamit egy karónál, úgy válaszolt, hátra sem nézve.

- Messze, a hegyek lábánál. - s ahogy végzett és odébb lépett, levágott ork-fejet pillantottam meg és egy warg lenyúzott bőrét kiterítve, melyek körül már mohón ott keringtek a korai legyek. Iszonyodva kaptam el tekintetem a maradványokról, de mikor megszólaltam, hangomban egy pillanatra ott csengett a remény, annak reménye, hogy esetleg...