Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

47. fejezet: Furcsa találkozás

Nem tudtam, mennyi idő után tértem magamhoz. Azt sem tudtam, hogy elvesztettem-e az eszméletemet, vagy a félelem bénított meg annyira, hogy abba a kába, tudatvesztéses állapotba kerültem. Csak feküdtem a földön összehúzódva és valahol még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez megtörtént. Elmém vadul küzdött a szörnyű helyzet elfogadása ellen. Egyedül maradtam.

A fák között súlyos, már-már fájó csend ült, sehol semmi mozgás. Nem volt jele sem a törpöknek, sem a tündéknek, és persze Bilbónak sem. Jó pár óra eltelhetett már, mert nem volt olyan koromsötét, mint akkor, amikor Thranduil ünneplő népét megzavartuk.

Remegő térddel tápászkodtam fel. Valami keményen feküdtem; fogalmam sem volt, mikor és miért vehettem elő az íjamat, talán a kavarodás közepette ösztönösen kaptam kézbe; most lehajoltam érte és felvettem, majd reménykedve néztem körül, de az erdő továbbra is néma és kihalt volt. Nagyot nyeltem.

Sosem pánikoltam úgy, mint akkor és ott, védtelenül és egymagamban, társak és támasz nélkül Bakacsinerdő kellős közepén. Nem tudtam, merre tovább, nem tudtam, mit tehetnék, csak azt, hogy ennél nagyobb bajban eddig nem voltam, mindegy, hány veszélyen át vitt eddig az utam Thorin Társaságával karöltve. Ők most nem voltak itt... egyedül pedig nem igazán voltak fényesek a túlélési esélyeim. Körülöttem megannyi veszély leshetett akár már azokban a percekben is, és tisztában voltam vele, hogy ha a balszerencse folytán (ha mindez nem lett volna elég) orkokba vagy ki tudja, milyen más ocsmány teremtményekbe botlanék, nem tudnám megvédeni magam. Nem mertem moccanni, elindulni bármerre, fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék. Gondolkodni sem bírtam, teljesen elvesztem.

Végül, mégis elhagytam őket.

* * *

Arra, hogy szorításom mikor enyhült az íjamon, nem emlékeztem. Ahogy kuporogtam ott, félig magamhoz ölelve a fegyvert, a bénító félelem mellett mintha egy távoli, halovány érzés is megjelent volna, amelyre a jelen helyzetben egyáltalán nem számítottam. Még régen, hetekkel ezelőtt, Völgyzugolyban járt át hasonló hangulat, furcsán nyugodt és békés, határozott beletörődés, már-már álomszerű, mint amilyen maga a rejtett völgy volt. Amikor behunytam a szemem, szinte éreztem arcomon azoknak az elmúlt napoknak az erejét, amikor a napfény átbújt a lombok között és a fák illatát hozta a szél... most is éreztem azt az illatot, egyre jobban átjárt az a régmúlt érzés, ahogy öleltem magamhoz az íjamat. A kecses fegyver mintha élt volna, és csak most először gondoltam arra, hogy milyen különleges lehet valami, amit a rejtett völgyben készítettek, és hogy nem véletlenül adták nekem a számomra ismeretlen, völgyzugolyi tündemester munkáját, mellyel most megmentett, megnyugtatott, anélkül, hogy valaha találkoztunk volna, beszéltünk volna egymással. Óvatosan végigsimítottam az íjon; a húr finoman, halkan rezzent az ujjaim között, megbizsergette a bőrömet, s hangja ott táncolt még néhány pillanatig a levegőben, mielőtt tovaillant volna. Erőt, bátorságot és reményt öntött belém.

Lassan felegyenesedtem, hunyorogva néztem körbe. A fák ugyanolyan sötét komorsággal magasodtak fölém, miközben tettem néhány lépést előre, feszülten figyelve és fülelve, de a környék néma maradt, súlyosan, fenyegetően néma. A tündék itt lakomáztak a közelben, amikor megzavartuk őket; reméltem, megtalálom a nyomukat, valamit, amiből kitalálhatom, merre tovább. Mielőtt azonban megindultam volna, összeszedtem a csomagomat, majd kivontam kardomat a hüvelyéből. Elkeseredve láttam, hogy a penge, noha gyengén és haloványan, de világít; tudtam, hogy orkok vannak a környéken, még ha nem is a közvetlen közelemben. És folyamatosan olyan érzésem volt, mintha figyelnének engem.

Az elkövetkező, hosszúnak tűnő időt azzal töltöttem, hogy körbejártam, félig ugrásra készen figyelve, félig a környezetemet vizsgálva. A talajon könnyen észre lehetett venni a sok-sok láb nyomát, az aljnövényzet zilált volt; tudtam, hogy a törpök itt voltak, mint ahogy azt is, hogy mindezt nem egyedül a lakoma megzavarásából következő káosz okozhatta. Ahogy lehajoltam, hogy beazonosítsam valamelyik törp lábnyomát, mást is találtam: fehéres, ragacsos anyagot egy ágon és mellette a földön.