Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

1. fejezet: Változik az erdő

Történetem bizonyos szempontból cseppet sem mondható meglepőnek; úgy kezdődik, ahogy azt már sokan megírták előttem, úgy, amire mindenki számítana, ahogy mindenki várná.

Sosem voltam jó csapatjátékos, jó társasági ember. Mégis, a sors akaratából és különös játéka folytán egy csapat tagja lettem, része egy egésznek. Megváltoztatta az életemet... De vajon más sorsa is megváltoztatható így? Ha az ember része lesz egy történetnek, képes a jelenlétével alakítani rajta? Képes akár akaratlanul is megváltoztatni bizonyos történéseket?

Minden azon a kora tavaszi napon kezdődött, Solymáron. Az évben először aludtunk ott a hétvégén, köszönhetően az egyre jobb időnek, és a ház körüli teendők elvégzése után volt alkalmam, hogy útnak induljak az erdőbe. Mindig is különösen szerettem a Solymári erdőt: kiskorom óta jártam, egy részét úgy ismertem, akár a tenyeremet, és gyakran előfordult, hogy csak sötétedéskor tértem haza egy-egy túráról. Aznap nagyobb, hosszabb kószálást terveztem, főképp számomra kevésbé ismert területek irányába. Megpakoltam a hátizsákomat szokásom szerint, és örömmel vágtam neki a vadonnak.

Útjaim során gyakran előfordult, hogy a kirándulást meg-megszakítottam, leültem néhány szimpatikus helyen (néha egy nagyobb fa kényelmes ágán, néha a fűben vagy egy sziklán), írogattam, rajzoltam a kék könyvecskémbe, amit szinte mindig magamnál hordtam. Az erdőben könnyen jött az ihlet. Előfordult az is, hogy gondolataim közepette elmerengtem: vajon milyen lenne az erdő, ha egy mesevilág része lenne? Ha egyszer csak szembe találkoznék egy különös utazóval, vagy tündérek kerülnének az utamba, netán trollok barlangjába tévednék? Ha nem a felelőtlen turisták által szétdobált szemetet látnám a fűben, hanem egy eltévedt tünde-nyílvesszőt, megbújó varázspatakot vagy különös lények lábnyomát? S ha a fölém hajoló faágak igazából egy entasszony karjai volnának? Mi történne, ha a következő pillanatban valóban előrontana az a troll a fák közül... vajon mit csinálnék? Amikor gyerek voltam, gyakran elképzeltem, hogy így van, és órákat töltöttem el kitalált kalandokat játszva. Ahogy idősebb lettem, inkább csak merengtem rajta, a játék a gyerekkorral együtt elszállt, de maga az elképzelt világ és a gondolatok megmaradtak, és amikor az erdőt jártam, mindig előjöttek.

A turistaúton indultam el, de hamar letértem róla. Általában a másik irányba mentem, mivel a most választott utat nem ismertem, de most felfedezni akartam. Magamban megjegyeztem, merről jöttem, iránytű is volt nálam szükség esetére, és tapasztalt kiránduló voltam. Nem volt mitől tartanom. Én legalább is ezt hittem...

A területen, ahol mentem, nem volt út, csapást sem tudtam kiszemelni magamnak, a fák viszonylag rendezetten álltak egymás mellett, a talaj egyenletes volt. Csendesen, óvatosan haladtam előre, gyakran meg-megtorpanva, körülnézve, gyönyörködve a természetben. Néha megálltam pihenni, egy fára felmászva megettem az egyik szendvicsemet, írtam is kicsit... Az idő nagyon gyorsan elrepült, és mire észbe kaptam, már sötétedett. Lassan ideje volt hazamenni, így elindultam visszafelé, amerről jöttem.

Úgy fél óra elteltével kezdett kissé gyanússá válni a dolog. Nem emlékeztem, hogy olyan messzire eljöttem volna, inkább kószáltam a környéken, nem pedig toronyiránt haladtam előre végig, a fák azonban csak nem akartak szűnni és az előttem lévő táj teljesen ismeretlen volt. Pedig elméletileg jó irányba mentem, ellenőriztem az iránytűt is. Egyre csak sötétedett, én meg hiába mentem most már sietősen, nem jutottam ki az erdőből és semmi jelét sem láttam annak, hogy a közelben település lenne. A Solymári erdőt több község határolja: Solymár, Nagykovácsi, Pilisszentiván... egyik se tűnt úgy, hogy a közelben lenne. Ráadásul a fák is másnak látszottak, mint akkor, amikor először jártam erre...

Kezdtem komolyabban megijedni, és ez egyre inkább fokozódott, amikor észrevettem, hogy a mobiltelefonom sem volt nálam; alacsony volt a töltöttsége és mivel az erdőben a legtöbb helyen úgysincs térerő, otthon hagytam, nélküle jöttem el. Így viszont semmi esély nem volt rá, hogy esetleg mégis el tudjak érni valakit. Biztosan nagyon elnéztem a tájat, próbáltam megnyugtatni magam. Elvégre szemüveg sem volt rajtam, ha valamit, azt sosem vittem magammal, ha kirándulni indultam. Talán rosszul láttam valamit, és így tévedtem el. Felnéztem az égre. Fokozatosan sötétedett, nem állhattam le pánikolni.

Végül úgy döntöttem, tovább megyek az eredeti irányba. Lehet, hogy csak nem figyeltem túlságosan a környezetre, amikor erre jártam, és igazából végig jó irányba haladtam, ha pedig nem, erős esély volt rá, hogy előbb vagy utóbb csak kilyukadok valami településen, amelyet ismerek vagy ahol segítséget kérhetek, remélhetőleg azelőtt, hogy teljesen leszállna az éjszaka. Étel-ital maradt nálam egy kevés, ez kicsit megnyugtatott. A sötétben való erdei menetelés nem hangzott túl jól, ezért még sietősebbre fogtam a lépteimet.

Lesz, ami lesz, gondoltam, és izgatottan lépkedtem előre. Volt egy nagyon rossz érzésem, de próbáltam nem gondolni rá. Valami úgyis fog történni. De hogy mi, arról egyelőre fogalmam sem volt.