Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

43. fejezet: Az erdő határán

Beorn ajánlata a következő volt: ellát minket megfelelő mennyiségű élelemmel, amely hetekig elég lesz és amelyet a lehető legkönnyebben szállíthatunk, valamint íjakkal és nyílvesszőkkel szükség esetére (ennek leginkább én és Kili örültünk, hisz a Köd-hegységben mindketten elhagytuk az összes nyílvesszőnket), s mindennek tetejébe rendelkezésünkre bocsátja néhány póniját és egy lovat Gandalf számára, egészen Bakacsinerdő határáig.

- Ha a hírek, melyeket a hegyekből hoztam, igazak, az orkok még mindig rátok vadásznak. - mondta, miközben a málházással voltunk elfoglalva. Szavait elsősorban Gandalfnak címezte, de igyekeztem fél füllel magam is odafigyelni a beszélgetésre, miközben azon voltam, hogy minél több diót, szárított gyümölcsöt, és legfőképp vizet gyömöszöljek a hátizsákomba. Nem mintha hirtelen olyan nagyétkűvé váltam volna, vagy a társaim által elrakott ellátmány mennyiségét keveselltem; afféle vésztartaléknak szántam, hogy ha majd az erdőben sínylődünk, legyen valami vigasza az ilyen helyzetben rendkívül morgós törpjeimnek. Barátaim a pónik körül sürgölődtek, pakolták fel az ajándékba kapott élelmet, és igyekeztem segíteni én is, míg Thorin és Balin azt vitatták maguk között, hogy vajon majd milyen nehézségekkel kell majd szembesülnünk a tündék erdejében mindazok mellett, amire Beorn már figyelmeztetett bennünket.

Nem akartam elválni tőlük... ismét ez járt a fejemben. Ahogy figyeltem őket, kissé elöntött a bűntudat. A törpöknek még mindig nem mondtam el, hogy pontosan mivel lettem megbízva és hogy mikor kellene elköszönnöm tőlük. Részben azért, mert féltem a következményektől, hisz mégiscsak Thranduilnak vittem üzenetet, részben pedig egyáltalán nem akartam szóba hozni az elválást... Túlságosan megszerettem őket. És ők sem hozták fel soha a témát; sosem érzékeltették, hogy én valaki olyan lennék a számukra, aki csak ideiglenesen tart velük. Az utazás során, úgy éreztem, nem csak az én kerültem hozzájuk egyre közelebb, hanem az ő oldalukon is kialakult egy ki nem mondott tény, hogy én (talán?) közéjük tartozom, ez pedig hihetetlenül jól esett. Miközben úgy éreztem, nem is lehetnék boldogabb, teljesen levert a közelgő búcsú gondolata. Amilyen messzinek tűnt az elválás, amikor még elhagytuk Völgyzugolyt, most olyan fájó, üres érzés telepedett gonoszul a szívemre. Még van néhány nap, talán egy hét is, mondogattam magamnak, mintha bármi vigaszt tudnék lelni ebben. Nem igazán sikerült.

Csatlakoztam Filihez és Kilihez; utóbbi az ajándék nyílvesszőket vette épp szemügyre, amelyekből én is elmarkoltam gyorsan valamennyit.

- Nem lesz az egy kicsit sok? - pillantottam Filire, aki a késeit rendezgette és helyezte el a csomagja és öltözete különböző pontjain.

- Nem lehetünk elég óvatosak. - vigyorgott rám, majd tovább ügyködött, és csak néhány perccel később szólalt meg újra. - Te nem aggódsz?

- Aggódni? - kérdeztem vissza. Fili vállat vont.

- Amiket mondanak róla, inkább megkerülném azt az erdőt, gyaloglás ida vagy oda. Thorin is mesélt róla néha, még régen. Nem szívesen teszem be a lábam.

- Elég sokat tudok a Bakacsinerdőről. - dünnyögtem, miközben elnéztem a messzeségbe, mely felé utunk vezet majd, és Kili irányába, aki némileg eltávolodott tőlünk, hogy még egy csomagot felpakoljon a pónijára. - Hallottam és olvastam meséket, láttam... képeket, de most járok itt először. Hogy aggódom-e? Igen... igen, tartok az erdőtől.

És hogy pontosan mitől is féltem? Nem akartam magamnak sem megfogalmazni. Bakacsinerdő gondolata már önmagában is elég fenyegető volt, melyet csak erősített az elválás fájó gondolata... és a kétség, hogy valójában egyáltalán nem tudom, mi fog várni minket ott. Éreztem, ahogy lassan elfog egyfajta tehetetlen, ki nem mondható szomorúság.