Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

53. fejezet: Bard

A víz rettentően fagyos volt. Ahogy elmerültem, néhány pillanatig teljesen megbénított, mintha a szívem hezitált volna, megálljon-e a hirtelen hidegtől vagy életben tartson. Az volt a szerencsém csupán, hogy valamennyire már megmozgattam elgémberedett és beállt tagjaimat, valamint egész kiváló úszó voltam. Így is beletelt jópár másodpercbe, mire felküzdöttem magam, s fejem áttörte a vízfelszínt. Levegőért kapkodva próbáltam állandó mozgásban maradni és a part felé úszni. A hideg víz azonnal lelassított, minden levegővétel mintha egy szúrás lett volna a torkomba, a tüdőmbe. Rettentő dühös voltam magamra a feledékenységem miatt, de már nem volt mit tenni, az úszás volt az egyetlen megoldás. Valahogy lerúgtam a csizmámat, miközben a mellettem lévő csapkodásból arra következtettem, hogy Bofur követte a példámat, ami a vízbe ugrást illeti (Bilbó ellenben valószínűleg bölcsen kihasználta a Gyűrű-adta kiváltságát és láthatatlanná válva maradt a hordóján), és minden erőmet összeszedve küzdöttem, hogy fenn maradjak. Míg a hordók tovább sodródtak, s egy pillanatra odanézve láttam, hogy nem messze nekiállnak a begyűjtésüknek, Bofurral végül sikerült valahogy kievickélni a partra, aztán kimerülten rogytunk a földre, s néhány percig csak a szaggatott zihálásunk hallatszott.

A levegőn még rosszabb volt, mint a vízben. A szél alig fújt, de így is azonnal átfagytam teljesen, vizes ruhám rám tapadt, ráadásul a csizmámnak is búcsút mondhattam, mely immár a Hosszú-Tó fenekén pihent.

- Még jó, hogy nem volt olyan messze a part. - Bofur nagy nehezen feltápászkodott, a vizet öntötte ki a sapkájából, csavarta ki a sáljából. - Már elképzeltem, hogy belefulladunk a folyóba a sikeres szökés után... Többet nem ülök hordóba, az biztos. Életemben nem rázkódtam ennyit, kibírhatatlan volt.

- Ugyan már, nem próbáltad még a BKV-t. - dünnyögtem kimerülten. Bofur felvonta a szemöldökét.

- És a többiekkel mi lesz?

- Kiszedjük őket a hordókból, ha beérünk a partszakaszra, ahol a tavi emberek összegyűjtötték a hordókat. - vacogva húztam össze magam. - Csak adj néhány percet és mehetünk.

- Elég vizesek lettünk. - hangzott a bölcs megállapítás. Erősen reszkettem, és bizony beletelt jó időbe, míg összeszedtem magam. Megmártózni a hideg vízben a lehető legrosszabb eshetőség volt; azonnal tudtam, hogy durván fel fogok fázni, és ha rövid időn belül nem változik a helyzet, a csurom víz ruhámat illetően, akár egy tüdőgyulladást is összeszedhetek. Tóváros pedig messze volt, messzebb, mint számítottam rá.

- Gyere. - Bofur felhúzott, úgy támogattuk egymást, előre a part mentén. A feltámadó szél kegyetlenül fújt, még Bofur is vacogott, én alig álltam a lábamon. Valahogy sikerült elvergődnünk a part azon részéhez, ahol a tutajosokat láttuk. A hordók ott lebegtek a sekély vízben, s ahogy odaértünk, Bilbót is megpillantottuk, amint épp azon fáradozott, hogy kihúzza az egyiket a szárazföldre.

- Hála az égnek, hogy megvagytok. - sóhajtott megkönnyebbülten. Az arcáról könnyen le tudtam olvasni, milyen szánalmas látványt nyújthatunk (persze ő sem volt sokkal jobb bőrben, tekintve, hogy neki még az 'utazás' kezdetekor volt alkalma a folyóba esni). Bofur nyögött valamit és nemes egyszerűséggel elterült a parton, nem is volt hajlandó mozdulni többet. Legszívesebben követtem volna a példáját. Belegázolni ismét a hideg vízbe és a hobbittal közösen a partra húzni-taszigálni az összes hordót, hogy aztán kinyissuk őket és kisegítsük a meglehetősen rossz állapotban lévő törpöket, na ha valamire, erre most nem vágytam. Ugyanakkor reménykedtem, hogy a mozgás talán melegen tart majd, így összeszorított fogakkal igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt, már csak azért is, hogy ne egyedül Bilbóra maradjon minden munka. Ha valamire, erre a fordulatra nem számítottam; még mindig átkoztam magamat, amiért nem emlékeztem.