Törpök Nyakán (Hobbit fanfiction)

44. fejezet: Pókhálók között

Sötét volt. Persze, ez elég száraz megállapítás egy olyan helyen, ahol az ember tényleg nem lát semmit, még azt sem, ami közvetlenül az orra előtt van. Csak alkalomadtán azokat az apró, világító, ijesztő szemeket mindenfelől maga körül. Hallani persze már többet lehet, de ez korántsem javít a helyzeten. A fák sejtelmes beszélgetése, leveleik zizegése, ágaik kopogása, törzsük nyikorgása mellé surranó neszek, egyéb nyugtalanító és hátborzongató hangok társultak, s útitársaim megszokott hortyogása sem tudott megnyugtatni úgy, ahogy korábban. Már aki tudott aludni.

Halkan felnyögtem és igyekeztem még kisebbre összehúzni magam. Ez volt a harmadik éjszakánk, amelyet a Bakacsinerdőben töltöttünk. Legelőször borzasztóan megijedtem, amikor teljes sötétség borult ránk, elveszítettem a látásom, s a törpök is felhagytak a tűzgyújtási kísérleteikkel, aztán lassan megtanultam másképp figyelni. Ahogy a szememnek nem vettem hasznát, kiélesedett a többi érzékem. Megtanultam beazonosítani az ezerféle apró nesz forrását, mibenlétét, megkülönböztetni egymástól a zajokat, környezetünk rezdüléseit. Már szét tudtam választani minden hangot, rendszerezni a kezdeti, robbanásként érkező ingertömeget. Mindez segített a távolságok, a térbeli elhelyezkedés feltérképezésében is, ha nagyon koncentráltam, hallásomra támaszkodva képes voltam felépíteni gondolatban a minket körülvevő terület többé-kevésbé pontos képét. Bakacsinerdő mesélt nekem a maga módján - csak meg kellett tanulni odafigyelni rá.

Viszonylag rutinos mozdulatokkal kitapogattam a kulacsomat. Kezdetben, amikor kénytelen voltam nem a látásomra hagyatkozni, meglehetősen ügyetlen voltam, nem is említve azt a felettébb kínos esetet, amikor első éjszaka a tolltartómat kerestem és közben nem győztem bocsánatot kérni. Persze a törpök sem úszták meg a dolgot, sőt, ők még rosszabbul is jártak, hisz reakcióik az új helyzetekre, melyekbe sodródtunk, minden esetben elégedetlenség és dühös kapkodás, nem pedig elfogadó figyelem volt. A nyomasztó hangulat ellenére jól mulattam azon, ahogy vakon csapkodtak össze-vissza, sok kék-zöld foltot okozva egymásnak, a ruháik elkeveredtek, mert rendszerint nem a gazdájuk kapta őket magára, vagy épp a legnagyobb igyekezettel próbáltak magukra erőltetni egy-egy nem odaillő darabot (Ori zubbonya el is szakadt, amikor Dwalin nadrágnak hitte). Senki sem találta semmijét, ellenben minden kiborult, aztán lehetett körbetapogatni a földet, rátiporni a holmikra és keresztülesni egymáson. Bilbóval, akinek a törpökénél jóval kifinomultabb érzékei voltak, és velük ellentétben csendben maradni és figyelni is tudott, igyekeztünk a tőlünk telhetően rendben tartani a bandát, ami persze rengeteg pluszmunkát hozott. Nem bántam; a félelem nem múlt el, de társaim közelsége és újfajta játékom valamelyest képes volt megnyugtatni.

A nappalok (legalább is sejtettük, hogy nappal van... vagy tán a hold és a csillagok fényei voltak oly erősek?) egy fokkal jobbak voltak. A fény, bár meglehetősen gyengén, alig észlelhetően itt is utat talált magának, lejutott a lombok alatti sötét világba, s ilyenkor láttuk egymás alakját, valamennyit a környezetünkből és az előttünk gúnyosan kanyargó ösvényből. Nagyon nehezen bírtam a fényhiányt; a folyamatos sötétség a gondolataimra, hangulatomra is árnyékot vont, s gyakran éreztem úgy, nem bírom ki, ha nem láthatom a napot, az égboltot minél hamarabb. Még a törpök is így voltak, akik pedig megszokhatták a természetes fény hiányát a hegyek mélyében.

Az erdő megtűrt minket, de nem szívlelt, és ez az érzés kölcsönös volt. A sötétbe, homályba vesző, gonoszul el-eltűnő ösvény mintha szándékosan nehezítette volna a haladásunkat. És a pókhálók... azok mindenütt voltak. Az undorítóan ragacsos, vastag fonalak sűrűn szőtték át az öreg fákat, s olykor az ösvényt is. Láttukra oly erős viszolygás kerített a hatalmába, hogy gyakran útitársaim voltak kénytelenek noszogatni, hogy haladjak tovább (Dwalin pedig egyszer, megunván a lassan pánikos távolságtartásomat, vagy tán megsajnált, egyszerűen felkapott a vállára és úgy vitt tovább egy darabig). Mindig is tartottam a pókhálóktól, egyszerűen képtelen voltam elviselni őket a közelemben. Persze a törpök sem voltak elragadtatva, de ők mindenen morogtak szüntelenül.