Hát így hagysz el.. [18+] || ✅

34. fejezet - Menjünk

Reggel az ablakon beszűrődő fény ébresztett fel, és a madarak csicsergése. Először még azt se fogtam fel, hogy létezem, csak megilletődve, fájó fejjel a szemeimet dörzsöltem. Lassan megilletődve realizáltam, hogy ez nem az én hálószobám. Magam mellé pillantva pedig láttam, hogy valaki háttal fordulva alszik. Pislogtam párat, mivel a hajáról rögtön felismertem volna, ha Alan az, de nem ő volt. Aztán pedig a szétszórt ruhákat pillantottam meg, és hát, azt is észrevettem idővel, hogy meztelen vagyok.

Magamban kurvára elhordtam mindennek a vodkát, mivel abból ittam emlékeim szerint a legtöbbet este. Végül robot módjára, óvatosan áthajoltam, hogy megnézzem, kivel feküdtem vajon le. Teljesen ledöbbentem, mert kibaszottul nem számítottam arra a dologra, amit láttam. Bazd meg Emily, hogy neked mindig igazad van!

Mark Foster. Megint. Hirtelen visszahajoltam a saját oldalamra, és pillanatok alatt realizáltam, hogy mi a faszt csináltam tulajdonképpen. Kibaszottul megcsaltam Alant. Pánikolva kipattantam az ágyból, és igyekeztem halkan felöltözni.

A pólómat viszont sehol sem találtam, így kénytelen voltam Mark szekrényében keresni egyet, ami nem olyan nagy rám, hogy kiszúrja Emily. Baszki, vagy 5x nagyobb ruhákat hord, így igencsak megnehezítette a dolgomat.

Megrezzentem, mikor megéreztem két kart, amik a derekamat ölelték. Mark volt az. A nyakamba hajolt, és kómásan bele puszilt, amitől elpirultam, és egy pillanatra lefagytam, de leszedtem magamról a kezeit, megfordultam, és hátra lépve egyet ránéztem.

- Mire emlékszel? - néztem rá kérdően, majd lassan a szemeit az enyémre emelte.

- Nem sokra..

- Mark! Mit csináltál? - ragadtam volna meg a kezét, de alkapta a csuklómnál a kezem.

- Én semmit. Daniel. Legalább egyszer az életben higyj nekem, és fogd fel, hogy ez az este.. véletlen volt.

Kirántottam a kezem a szorításából, és bekönnyeztem. Lenéztem a földre.

- Hogy lehet valakivel véletlen lefeküdni? - néztem Mark szemeibe, pár könny már végigment az arcomon.

Ekkor megláttam a megbánást a tekintetében. Ő nem volt részeg. Kihasználta azt, hogy sebezhető vagyok.

Ellöktem magamtól, és elindultam volna ki, de visszarántott, és becsapta az ajtót.

- Nem mehetsz el.

- Mark! Engedj el! - ütöttem a mellkasára, de nem eresztett. - Mark! - kiabáltam rá, miközben egyre jobban könnyeztem. Ennek hatására sem engedett el, csak lélektelen szemekkel nézett.

- Sajnálom.

- Sajnálod? Sajnálod? Ennyit tudsz mondani? - néztem fel a szemeibe, azt hiszem, olyan csalódott tekintetet még nem láthatott soha életében, mert egy pillanatra megenyhült a póker arc, és én is megpillantottam az enyhén könnyes szemeit. - Mark! A kapcsolatomnak annyi miattad! Felfogtad? Ennyi.. ennyi lehetőségem volt végre boldognak lenni, és te elcseszted! Elcsesztél mindent! Mindent! - még jobban megeredtek a könnyeim, ezt pedig már sírva mondtam. - Utállak Mark! Utállak! - rogytam össze előtte, de megfogott, mielőtt a földhöz csapódtam volna. Nem mondott semmit, csak nézett.

- Szeretlek.. - suttogta rekedtes hangon. Erre ránéztem.

- Ha tényleg szerettél volna, hagytad volna, hogy boldog legyek..

- Boldog? Te miről beszélsz? Daniel.. te nem voltál boldog. Nem tudom mire emlékszel az estéből, de szinte egész este arra mentél, hogy féltékennyé tegyél engem, ami sikerült is.

- Féltékennyé? Mi lenne, ha egyszer az életben nem úgy kezelnél, mint azokat a lányokat, akiket kihasználtál? - bukott ki belőlem, ezen pedig kissé meglepődött.

- Oh, szóval egész végig azt gondoltad, hogy úgy kezellek, mint a lányokat, akiket kihasználtam? Egy fasz vagyok, ezzel tisztában vagyok. Önző vagyok? Igen, nem tagadom. Ha tehetném elvinnélek egy szigetre, ahol csak ketten vagyunk? Azon nyomban indulnék. De Daniel. Én ismerlek a legjobban téged, és lehet, hogy boldog voltál vele, de nem úgy, mint velem. Nem úgy nézel rá, ahogy rám. És ezt te sem fogtad fel, ahogy látom.

- Akkor is szakítottam veled, és el kell fogadnod a döntésemet. Nem akarlak.

- Nem akarsz? Az este másról ár- - felpofoztam, nem bírtam tovább. A kezem helye ott piroslott az arcán. Ez is meglepte.

- Nem érdekel a véleményed, ez az én véleményem. Tartsd tiszteletben. - álltam fel lassan, és újra kiindultam volna, de hirtelen a falnak dobott, és a kezeivel eltorlaszolta a kiutat, az arca vészesen közel volt az enyémhez.

- Mondd a szemembe, hogy utálsz, és azt akarod, hogy tűnjek el az életedből örökre, és megteszem. - erre a kijelentésre én lepődtem meg.

Lassan a szemeibe néztem, a kezem helye még mindig piros volt az arcán, ő pedig komoly tekintettel nézett.

- Most?

- Most azonnal. - vágta rá.

Az előbb csak azért vágtam a fejéhez, mert túllépett egy határt. De most már valamennyire lenyugodtam, és.. nem tudnám így a szemébe mondani.

- Ha kell, akkod adok időt. Hasonlíts össze minket, nem érdekel. De ne csak a személyiséget, hanem azt, hogy melyikünk milyen hatással van rád, melyikünkkel milyen élményeid vannak.

- Nem kell idő ehhez, Mark. Már eldöntöttem. Alant akarom.

Elmosolyodott, kissé gúnyosan.

- Nem dönthetted el.

- Már túl vagyok rajtad, és el kell ezt fogadnod. - néztem komolyan a szemeibe, de nem vette komolyan egyáltalán a szavaimat.

- Daniel, ha túl lennél rajtam, akkor rég tökön rúgtál volna, és elmentél volna. Azzal pedig, hogy másnak a segítségével akarsz elfelejtetni, nem fog működni. Tudod miért? Mert Alanban is engem keresel, és ne vágd rá azt, hogy ez nem igaz, gondold át. Alannel elvileg gondtalan kapcsolatotok van, amit velem akartál, nincs köztetek vita, bármit meg tudtok beszélni. Tudat alatt azt képzeled, hogy ebben a kapcsolatban nem Alan, hanem én vagyok. - Ezen meglepődtem, mert őszintén szólva, nem mondott hülyeséget. Lehajtottam a fejem pár másodpercre, hogy megemésszem a hallottakat.

- És mi van ha igen? - néztem fel rá kérdően.

- Akkor gyere vissza hozzám, és felejtsünk el mindent. Elfelejtem, hogy eltitkoltál előlem Theot, te pedig elfelejted, hogy eltitkoltalak a barátaim előtt.

- Ha igazán szerettél volna, nem titkoltad volna el.

- Daniel, ez nem ilyen egyszerű.. - vágtam bele a szavába.

- És az egyszerű, hogy bejelentsem, hogy kibékültem azzal a személlyel, akivel már hónapok óta rajtam veszekedtek? Nem akartam, hogy újra kezdődjön a huza-vona, de képbe jött az Emily-Theo dolog, így el akartam mondani, csak azon gondolkodtam, hogy- - most ő vágott bele.

- Hogy hogy mondjam el. - fejezte be.

Óvatosan megsimítottam az arcát, ekkor pedig végre valami érzelmet láttam a tekintetében. A szemei felcsillantak.

- Mark.. már túl késő. - néztem rá könnyes szemmel.

- Ha nem hagyjuk, hogy késő legyen, akkor nem lesz késő. Csak.. szökjünk el pár napra innen, és legyünk csak ketten. Pár napig.

- Nem tehetjük..

- De tehetjük. Azt csinálunk, amit akarunk. - hajolt közelebb hozzám, és lassan megcsókolt.

Átkaroltam a nyakánál, és közelebb húztam magamhoz. Ebben a csókban benne volt minden. Minden fájdalom, minden öröm, minden szeretet.

Végül én hajoltam el tőle levegőt kapkodva.

- Menjünk. - néztem a szemébe.