Hát így hagysz el.. [18+] || ✅

37. Fejezet - Amit Mark Fosterről tudni kell

Néha az élet túl egyszerű, máskor pedig túl nehéz. Néha könnyű döntenünk valamiről, máskor pedig lehetetlen. Sokszor voltam már lehetetlen helyzetekben, és mindegyikben közös valami. Tök mindegy hogyan döntesz, valakit úgy is megbántasz. Viszont, most nem azon aggódtam, hogy kit bántok meg a döntéseim miatt. Hanem azon aggódtam, hogy helyesen döntök-e. Hogy a hozzám való fiút választom a kettő közül, akik szeretnek engem. Sosem voltam még hasonló helyzetben. Mindigis én voltam az, aki észrevétlen volt mindenki számára. Már megszoktam, hogy a legtöbb ember számára csak simán.. Nem létezem, mert nem vesznek észre. Nem vagyok hangos, hogy felhívjam magamra a figyelmet, vagy nincs kiemelkedően különleges stílusom. Nem is akartam soha ilyesmit. Sőt, nagyon sokáig azt akartam, hogy láthatatlan legyek. Ha láthatatlan vagy, nem okozol gondot. Mindig is csendes voltam, sosem balhéztam senkivel a sulimban, mert a gazdag, beképzelt tinik észre sem vettek engem. Nem zavartam a légterüket, ezért sosem zaklattak, vagy bántottak engem, mint a legtöbb hozzám hasonlót. Ők általában próbáltak közel kerülni a népszerűekhez, hogy akár csak pár hétre, napra, perce, másodpercre.. Közéjük tartozzanak. Megjátszották magukat, és ezt ők is jól tudták. A legtöbb ember megjátsza magát mások előtt, hogy kedveljék az emberek. Mark is sokáig ilyen lehetett. Ebben a pillanatban kellett rájönnöm, hogy igazából.. Soha nem beszélgettünk olyan.. Mélyebb dolgokról. Tudtunk egymásról személyes dolgokat, de sosem beszéltünk.. A gondjainkról. A fájdalmainkról.

Hátranéztem rá, miközben ő a kanapén filmezett, én pedig mosogattam. Visszanéztem a tiszta tányérokra, és még utóljára lemostam a kezem, majd megtöröltem az egyik törölközőbe, ami a hotelé volt.

Lassan odamentem hozzá, és odabújtam.

- Szia. - felnéztem rá, és elmosolyodtam.

- Szia. - nyomott egy puszit a homlokomra. Hiányzott már a közelsége.

- Beszélgessünk, Mark. Sosem beszélgettünk.. Úgy igazán.

Ez eléggé meglephette, mivel pár pillanat erejéig csak nézett rám, aztán bólintott egy aprót.

- Mit szeretnél tudni?

- Mindent. - Erre elmosolyodott.

- Mindent?

- Mindent, amire emlékszel születésed óta. Tudni szeretném, milyen voltál mondjuk általánosban, gimiben..

- Oké. De akkor utána te is elmondod. Így igazságos, nem igaz?

Elmosolyodva bólintottam, és a mellkasára hajtottam a fejem.

- Mindig is.. Én voltam a középpontban, a kezdetektől. Mivel híres családból származom, mindenki közel akart kerülni hozzám, és velem akart lenni. Egész végig általánosban így ment. Tudtam, hogy kihasználnak, de hozzászoktam. Viszont nem voltak.. Igazi barátaim, akikkel megbeszélhettem volna bármit. Velük csak a hülyülés ment, és az ökörködés. Jött a kilencedik, és a lányok. Azaz, a lányos ügyeim. Rengeteggel kavartam, már akkor, kilencedikben. Beképzelt kis pöcs voltam. Az idősebbek féltékenyek voltak rám, mert volt olyan is, hogy végzőssel voltam. Így ment ez, nálam. Ez a lányos időszak pedig, egészen.. Tizenegyedikig ment. Konkrétan szinte majdnem az összes lánnyal lefeküdtem az akkori sulimban. Nem érdekelt, hogy összetöröm őket, csak jól akartam magam érezni. Szinte mindegyik bulin ott voltam, és szinte mindegyiken leittam magam, mert nem voltam elégedett az életemmel. Tudtam, hogy valami hiányzik. Vagy inkább minden. Az igazi barátok, egy barátnő, egy normális élet. Miközben a haverjaimnak barátnői lettek, nekem maradt a magány, mivel minden lehetséges lányt magamra haragítottam a sulimból. Megbántottam őket, kihasználtam őket, játszottam velük. Igazából, megérdemeltem. Egy rohadék voltam, aki imádta a rivaldafényt. Év végére majdnem ki is rúgtak, mert nem egyszer mentem be bebaszva a suliba, és verekedtem is, nem egyszer.. Aztán jött a nyár..
Egész nyáron hallgattam a fejmosást az anyáméktól, hogy milyen borzalmas ember vagyok, mivel az igazgató elmondta nagyjából, hogy az összes lánnyal lefeküdtem, aztán mikor meguntam az egyiket, jött a másik. Anyám fel is pofozott. - Elmosolyodott. - Azt mondta, undorító vagyok, amiért így merek bánni a nőkkel, és ennyire becsülöm őket. Apám pedig.. Katona táborba akart küldeni a nyárra, de elszöktem otthonról, az egyik lány osztálytársamhoz, mivel ő volt az egyetlen, aki nem utált, vagy kihasznált a suliban. Semmilyen kapcsolatban nem voltunk akkor, de segítsék kellett, mert a 'haverjaimtól' megfulladtam volna. Ő volt.. Ő volt Emily. Akkor még csendes volt. - Elnevette magát, és én is elmosolyodtam. - Rájöttem, mennyire jófej, és kitálaltam neki mindent. Arról, hogy úgy érzem, összeroppanok a megjátszástól, és utálom magam, mert tényleg egy pöcs vagyok. Aznap este elhurcolt egy elég menő bulizóhelyre. Tele volt az egész hely különcökkel, és bemutatott a fura barátainak. Köztük volt Cody is. Már az elejétől fogva, mikor megláttam, éreztem valami vonzalmat, de nem akartam magamnak bevallani. Aznap este nagyon berugtunk, mindenki. Végül Emily lelépett egy sráccal, akit egész végig nézegetett magának, mi pedig fogalmam sincs hogyan, de az erkélyen találtuk magunkat, full részegen. Ott ültünk, és konkrétan mindenen is nevettünk, aztán.. Megcsókoltam. Elöször elhúzódott, aztán bocsánatot kértem, de aztán.. Ő csókolt meg. Rögtön viszonoztam, és még aznap este nála szexeltünk. Azon az estén, rájöttem, hogy mi hiányzik az életemből. A szabadság. Az, hogy minden egyes lépésemet eddig követték, és azt várták, mikor cseszem el, hogy aztán röhöghessenek rajtam. Cody más volt. Megértett engem. Sokat lógtunk együtt azon a nyáron, és nyilván még többet szexeltünk. Már az elején belészerettem, de nem vallottam be magamnak. Azt mondtam, csak ki akarom próbálni, milyen fiúval, de szerettem. Sokszor megbántottam azzal, hogy letagadtam. Egyszer azt mondtam neki, hogy undorítónak tartom amit csinálunk, és csak kihasználom, ahogy mindenkit. Távol akartam magamtól tartani. Nem voltam elég.. Jó neki. Folyton ezt hajtogattam magamnak. Nem is attól féltem, hogy bevalljam, hogy biszex vagyok, hanem attól féltem, hogy az első ember, akit szeretek, majd úgy bán velem, ahogy eddig én azokkal, akik szerettek engem. Űgy gondoltam, ha elmondom, sebezhető leszek, és bántani fog, amint lesz alkalma rá. Megcsal, kinevet, és.. Ehhez hasonlóak. Mikor azt mondtam neki, hogy kihasználom, elsírta magát, és összeesett előttem. Majdnem lehajoltam segíteni neki, de lenyeltem az érzéseimet. Akkora már sok gyakorlatom volt benne. Azt ismételgette, hogy hazudok. Aztán felnézett rám, vörös szemekkel, és azt kérdezte, "Ennyit jelentek neked, Mark? Én is csak egy játék vagyok?" Majdnem én is a padlóra estem, annyira sajnáltam. Én magam törtem össze a saját szívem, mert nem mertem másnak odaadni. Azt mondtam, hogy igen. Csak azért csináltam ezt, mert ki akartam használni, és csak a szexért voltam vele. Elküldött. Aznap végül haza, nem pedig Emilyhez mentem. Végleg összetörtem. Égett a mellkasom, és akkor, igazán, először sírtam. Beléptem a lakásba, és az anyám rögtön átölelt. Még jobban zokogni kezdtem, és azt ismételgettem neki, hogy ”Bocsánat, bocsáss meg, amiért csak szégyent hozok rátok.” Ő is elkezdett sírni, és ő pedig azt ismételgette suttogva, hogy ”Semmi baj, minden rendben lesz.„
Sosem volt túl jó viszonyom a családommal, viszont most tényleg kirobbant belőlem minden. Elmondtam neki Codyt. Hogy megbántottam. Hogy azért bántottam meg, mert rossz vagyok neki. Csak lehúznám, mert elcseszett vagyok. Leültetett a kanapéra, és leült velem szembe. A szemembe nézett, és azt mondta, hogy rendbe tudom még hozni a dolgokat, de akkor őszintének kell lennem. Nincs több maszk. Aztán pedig újra átölelt, és azt mondta „Mark, sosem voltál rossz, csak rossz döntéseket hoztál, és rossz társaságba keveredtél. Nem kellett volna ennyire engedékenynek lennem, mert nem gondoltam volna, hogy eddig fajul a dolog. A mi hibánk is, nem csak a tiéd. Rossz szülők voltunk apáddal. Nem is.. Nem is beszélgettünk soha, semmiről. Sajnálom, Mark.” Könnyes szemmel megsimította a fejemet, és felállt, és elment a hálójukba. Én is felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra, aztán pedig csak néztem ki a fejemből, és azon gondolkodtam, mivel tehetném jóvá. Úgy gondoltam, kell egy kis idő Codynak, így megvártam a sulikezdést, és azzal kezdtem. A nyár utolsó heteiben végre lett egy igazi barátom Emily. Vele sokat lógtam, ami rengeteget segített. Ezért mindig hálás leszek neki. Sikerült eléggé jól elsimítanom a sulis dolgokat, bocsánatot kértem a lányoktól. A haverjaimnak elmondtam, hogy ha csak a kihasználás miatt voltak velem, akkor hagyjanak a francba, nem fogok haragudni emiatt. A nagy baráti körből, hárman megmaradtak. Akik a mostani barátaim is. És... Eljött a nagy nap. Codyhoz mentem, viszont nem találtam sehol. Körülnéztem a szobájában, és az asztalon találtam egy levelet. Megszökött. Elment. Említette, mikor kavartunk, hogy nagyon rosszak a viszonyok az anyjáék közt, és el akar szökni, ezért vállalt nyári munkát, de nem gondoltam komolyan, hogy tényleg elmegy. Sírva fakadtam, és a padlóra estem. Csak álltam ott tehetetlenül, és nem tudtam mit csinálni. Ekkor realizáltam, mekkorát is tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy nem mindig lesznek ott az emberek az életedben, és egyszer csak eltűnnek, hiába kapkodsz utánuk. Ezért kell.. Őszintének lenni. Mi van, ha másnap eltűnik az életedből az illető, akibe beleszerettél? Hát, ez. A padlón találod magad, teljesen szétesve, és nincs erőd összeszedni a darabjaidat, mert túl messzire estek. Ekkor tényleg úgy éreztem, hogy most kapom vissza azokat az éveket, amikor nem vállaltam felelőséget a tetteimért. Hát, meg is bántam. Viszont Codyt is én rontottam el, mert csak halogattam a dolgokat. Ez van. Késő bánat, Mark Foster. Elkúrtad, ahogy mindig mindent eddig az életedben.
Aztán.. Valahogy továbbléptem, mire elkezdődött az egyetem. Emilyvel csak szimplán.. Eltávolodtunk, mert többet nem buliztam, és igyekeztem rendbe jönni. Emlékszel, mikor először találkoztunk? Azt mondtam, nem iszok. Nos, a dolgok miatt, amiket csináltam részegen. A verekedések miatt. Viszonylag szürke volt az egyetemi élet, és monoton, a bulik nélkül. De nem vágytam rájuk. Néha előfordult még, hogy pár lánnyal próbálkoztam a kapcsolat ügyön, de üres volt az összessel. Csak egy felfújt lufi volt. Aztán, jött a téli buli, és jöttél Te, Daniel. A szobámban voltál, és ott aludtál az ágyamon. Először azt hittem, csak szimplán csak annyira be vagy baszva, hogy kerestél egy kényelmesebb helyet a padló helyett, és az ágyamon ütődtél ki. De megszagoltam a szád, és nem éreztem rajta piát, viszont fáradt is voltam, szóval ledőltem egy kicsit, és egy ideig csak néztem az arcodat. Nem volt ismerős, valahogy nem ugrott be, pedig addigra nagyjából mindenkit ismertem az egyetemről. Aztán pedig.. Beugrott. Te vagy a stréber, aki állandóan olvas, és szinte sosem veszik észre. - elmosolyodva a tincseim közé túrt. - Viszont nem értettem, miért lehetsz itt. Aztán egy idő után feladtam, és észrevettem, mennyire aranyos vagy, ahogyan alszol. Magamhoz húztalak. Furcsán megnyugtató volt a jelenléted, így sikerült félálomba merülnöm. Ekkor ébredtél fel, és tökre össze voltál zavarodva, láttam rajtad. Magamban csak mosolyogtam, ahogy próbálsz kiszabadulni a karjaim közül, de nem megy. Nem akartalak engedni. Aztán, a többit már tudod, rád másztam, szokásomhoz híven. Érdekeltél. Érdekesnek találtalak. Más voltál. Nem akartál kitűnni, sőt, inkább eltűnni akartál. Nem értettem, miért. Miért bújod azokat a szaros könyveket, és néha idegesítőnek is tartottam. De akkor is érdekeltél, és baszki, hiába voltál szűz, olyan.. Jó volt veled. Szerettem veled lenni. Nem voltál képmutató, sokkal inkább szerény, és visszahúzódó, ami nem éppenséggel volt normális nekem. Mindig mindenki nyilvánvalóan hajtott rám. Összezavartál, és ez is idegesített. Lassan, percről percre egyre jobban voltam belédzúgva. Telhetetlen voltam. A te esetedben is attól féltem, hogy kinevetsz az érzéseim miatt. Aztán eszembe jutott a Codys eset, ami nem hagyott nyugodni, és el akartam mondani, mit érzek, mert féltem, hogy te is eltűnsz. Ezért végül elmondtam. Fogalmad sincs, mennyire boldog voltam, hogy az enyémnek érezhettelek. De.. Megint kezdődött az önmagam felnyársalása, és egyre jobban mondtam azt magamnak, hogy nem érdemellek meg. Ezért engedtelek át Alannek... Azzal nyugtattam magam, hogy jól cseledkedtem, hisz úgy sem illünk össze.

Megfogtam a kezét, és lassan megsimítottam. Sokszor éreztem ugyanezt. Azt, hogy nem vagyok elég jó Markhoz, és nem kéne együtt lennünk. Azt hittem, csak én gondolom így, mert Marknak hogyan jutna eszébe ilyesmi?

- Én is sokszor éreztem ilyet. Hogy.. Nem vagyok elég jó neked. - Felnéztem rá. Egészen meglepődött.

- Buta vagy, Daniel. - Elmosolyodva megingatta a fejét, és nyomott egy puszit a homlokomra. - hányszor kell elmondanom azt, hogy szeretlek, mire végre rájössz?

Halványan én is elmosolyodtam.

- Sokszor. - Felültem, és az ölébe ültem, szembe vele. - Hiányoztál.. Nagyon.

- Te is nekem, Daniel. El sem tudod képzelni, mennyire.

Lassan a fejemet a mellkasára hajtottam.

- Szereted?

Kérdően felnéztem rá, majd sikerült felfognom a kérdését.

- Nem tudom.. Kedvelem..

- De nem szereted.

Egy pillanatig igazat akartam adni neki.

- Nem tudom, mit érzek.

- Ezt csak azért mondod, mert nem akarod megbántani, tudod te is jól.

- Nem szeretnék most veszekedni.

- Nem veszekszem, csak kimondom, amit te nem szeretnél.

- Miért nem azt kérdezed, hogy téged szeretlek-e?

- Mert abban nem vagyok olyan biztos.

- Oh, szóval Mark Foster először nem biztos valamiben? Ritka pillanatnak lehetünk szemtanúi. - halványan elmosolyodtam.

- Nem, Mark Foster most nem biztos ebben a dologdban, és nem akarja elcseszni most az egyszer.

- Ha téged választalak, mi a garancia arra, hogy többet nem fogunk veszekedni, és nem fog folytatódni ez az örökös huza-vona?

- A párok veszekednek, Daniel. Ez normális. Csak nekünk még új ez a kapcsolat dolog, és nem tudjuk kezelni a veszekedéseinket, és rögtön leülni, és megbeszélni, mert egyikünk sem volt még normális kapcsolatban. Most az egyszer adj nekem újra esélyt. Megígérem, hogy többet nem fogunk szakítani.

- És ha igen?

- Akkor.. Elengedlek. Végleg. Ezt is megígérem. Békénhagylak.

Éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim a kijelentésére.

- Megígéred?

- Megígérem.