Ha az ember lánya elég időt tölt el katonatisztek között, hozzászokik a szeme az egyenruhához, mi több, elkezdi felismerni a rangjelzéseket. Ahhoz persze a rangjelzéseket sem kellett behatóan ismerni, hogy nyomban feltűnjön, Anatolij egészen más egyenruhát viselt, mint Vaszilij és Averkij. A támlán lógó zubbonya fekete volt, akárcsak nadrágja. Amikor Vaszilij az akadémiáról mesélt, elvétve említette, hogy az akkori egyenruhája egészen máshogy nézett ki. Anatolij még az iskolát járhatta, ha így volt, nem értettem, hogyan hiányozhatott az óráiról csak úgy. Habár, a tábornokot ismerve, Anatolij iskolájában is akadhattak mindenféle ismerősei, akik elintézték neki – ha már az ópium ügyet sikerült elsimítani...!
Anatolij letette poharát, és felállt, Vaszilijra nézett.
– Magda, ő itt Anatolij Ivanovics Pokornyijov – mutatta be ő. – Anatolka, a csodaszép hölgy pedig – a vállamon nyugvó tenyerének súlya megnyugtatóan hatott rám – a menyasszonyom, Magda.
– Örülök – nyújtottam jobbomat.
– Én is – biccentett Anatolij, és megszorította kezem, hamar kiszabadítottam magam szorításából. – Már sokat hallottam rólad. – Rögtön letegezett, nem tettem szóvá, inkább ráhagytam. – Jót és rosszat is, bár a rosszat inkább innen – bökött Averkijre.
– Nem vagyok meglepve – morogtam, az őrnagy felé sandítottam.
Averkij éppen ivott, nem törődött velem.
– Te iszol, Vaszja? – huppant le Anatolij megint a karosszékbe.
– Hát... – Vaszilij kérdőn sandított rám.
– Engedélyt kell kérnie az asszonytól – vihogott a pálinkába Averkij.
– Te ne szövegelj – vágott vissza Vaszilij. – Arról volt szó, hogy még egy ilyen, és felhívom Szását.
– Bár itt lenne – röhögött fel Anatolij. – Olyan nyakast kapnál, bátyuska, hogy a fejed leesne a helyéről.
Az önelégült vigyor nyomban lehervadt Averkij arcáról, sértődötten felhúzta orrát, és ismét ivott.
– Ülj le, hozok poharat – lapogatta meg hátamat Vaszilij.
Feszengve telepedtem le az egyik székre, amíg Vaszilij a konyhába ment, lopva mértem végig Anatolijt. Nem akartam a neve miatt elítélni, és mindjárt a legrosszabbat gondolni róla, ám azok után, amit Averkij mesélt, képtelen lettem volna jó szívvel a bizalmamba fogadni. Pedig közelebbről szemügyre véve Anatolijt volt benne valami, ami a kísérteties hasonlóság ellenére megkülönböztette az apjától, valami kedvességet fedeztem fel arcában. Talán a fiatalos csillogás a szemében tette, az az életteli fény, ami rég kihunyt az idősebb Pokornyijovban.
Egy kicsit szánakozva gondoltam a tábornokra, lehet, az ő tekintetében is ott lángolt egykor ez az életszeretet, a háború azonban kioltotta belőle a szikrát.
– Hallottam már hírét, hogy csavartad el Vaszilij fejét – szólított meg Anatolij.
– Igazán? – érdeklődtem kissé tartózkodóan.
– Bizony – bólogatott Anatolij. – Na, nem is Vaszilijtól, inkább Szásától. – Értetlenül vontam fel szemöldököm, megválaszolta a kimondatlan kérdést: – Szereti Vaszilij szemére vetni, hogy annak idején gyakran ő és a többi tiszthelyettes terelte el az akkori főhadnagy, valami Katyin figyelmét.
– Ó, hát... – Katyin nevének említésétől zavarba jöttem.
Úgy festett, Averkijt ugyancsak feszélyezte a téma, mert lesütötte szemeit, nagyot kortyolt a pálinkából.
YOU ARE READING
Az örök határsértő
RomanceMagda a kisvárosi nyugalomból belecsöppen a budapesti, egyetemi életbe, ami tele van újdonságokkal, izgalmakkal - és veszélyekkel. Egykor a budapesti felvételiért küzdött, most a magyar fővárost hagyná el Leningrádért és szerelméért, Vaszilij Minovs...