Az örök határsértő

4. fejezet - Ismerősök

A két héttel későbbi szombaton Katkával az egyik tejivóba ültünk be az óráim után.

– Meg fogok bolondulni. – Az utcára néző ablak alatti lócán ücsörgött, tejeskávéját kavargatta. – Elegem van az esküvő szervezésből.

Együttérzően hümmögtem, a habot kanalaztam a saját kávémról.

– Imre makacskodik, hogy tartsuk a menzán a lagzit, de én nem akarom a hülye menzán tartani – panaszkodott Katka. – Lassan meg a ruhát is illene kiválasztanom, de eddig egyik sem tetszett. Lehet, innen, Budapestről kellene hazavinni egyet – töprengett.

– És azt mégis hogy oldjuk meg a vonaton?

– Valamit kitalálunk – vont vállat Katka. – Jaj, rosszul vagyok – temette szabad kezébe arcát. – Ráadásul van az a kolléganőm, tudod, a bolond Maris...

– Tudom – bólintottam.

– Van vagy hat gyereke, nem is értem, hogy préselte azt mind ki magából. – Finoman felvontam szemöldököm, de nem mondtam semmit. – Állandóan a gyerekeivel jön, de engem egy cseppet sem érdekelnek a kölykei. Meg mindig azt mondja nekem, hogy majd amikor gyerekem lesz, akkor milyen nehéz lesz az élet...! Most mit mondjak neki? Hogy én neveltem a húgomat?

– Akár.

– Nem beszélnék neki a kis piszokról, mert abba is csak beleokoskodna – emelte fel fejét. – Klaudia dolgaiba csak én okoskodhatok bele. Ha én nem vagyok, az a hülyegyerek koszosan járt volna iskolába! Remélem, azért apám odafigyel rá, hogy ne járjon koszosan – mormolta. – A lényeg – fejezte be –, hogy én biztos nem szülök gyereket.

– Imre tudja? – ráncoltam homlokom.

– Imre szülne vagy én? – Védekezően emeltem magam elé kezem. – És ha belehalok, akkor mi van?

– Már miért halnál bele? – csodálkoztam.

– Anyu miért halt bele? – nézett rám komoran.

Lesütöttem szemem, zavaromban kortyoltam egyet a tejeskávéból.

– Mindegy – dörmögte Katka. – Én már döntöttem, szó sem lehet róla, hogy én gyereket szüljek.

– Tudod, hogy én nem szólok bele – kezdtem óvatosan –, de ezt azért mégiscsak meg kellene vitatnod Imrével.

– Szülje meg ő! – heveskedett Katka. – Te nem érzed ezt a folyamatos nyomást?

– Milyen nyomást?

– Hát, tudod... – Ivott a kávéjából, komoran folytatta: – A plakátokon mindig olyan szépen vigyorognak a családok kettő vagy három gyerekkel is akár. A felelősségről aztán meg nem beszél senki! Ha meggebedsz, akkor is legyen boldog a családod. Nő vagy, tessék, neked ez a dolgod! – hadarta dühösen. – Aztán ha én mégiscsak szeretném azt a diplomát a Műegyetemről? Gyerek mellett sosem lenne rá esélyem! Majd megnézheted magad te is – hevült neki egészen. – Szülsz Vaszilijnak pár gyereket, aztán ti lesztek a mintacsalád! Ha meg fiad lesz, beadhatod katonának, és titkon imádkozhatsz, hogy ne vigyék sem őt, sem a férjed háborúba, Vietnámba vagy az Isten tudja, hova. Onnantól fogva ez lesz az életed.

Megütközve pislogtam rá, Katka arca kipirult az indulattól. Eszembe jutott az októberi rakétaválság, amikor heteken át minden nap mohón olvastam az újabb cikkeket, hallgattam a rádiót szinte megszállottan. Két-három naponta hívtam Vaszilijt el-elpityeredve, nem álltam rá készen, hogy elengedjem egy háborúba. Aztán a megkönnyebbüléstől zokogtam, amikor sikerült rendezni a konfliktust, de a helyzet túlságosan valóságos volt. Azóta gyakran kaptam azon magam, hogy egy még nem létező háborún rágódtam, a Jóistenhez fohászkodtam, hogy ne legyen hozzánk kegyetlen, ne ragadja el tőlem Vaszilijt, ne kelljen nekünk is elszenvednünk azt a borzalmat, mint szüleinknek.