Az örök határsértő

10. fejezet - Egy bálon Vronszkij gróffal

– Akkor is jobb lenne a piros ruha – makacskodott Katka.

Az egyik hokedlin ültem a konyhában, Katka a hajamat fésülte. Kezemben morzsolgattam a szalagot, amit Vaszilijtól kaptam karácsonyra, ujjaimmal követtem a kézzel hímzett, vörös-arany madár farktollainak kanyargó mintáját.

– Jó lesz ez a fekete – ellenkeztem szelíden.

Hosszú ujjú, egyszerű szabású ruha volt, dekoltázsa szív alakú, nem túl hivalkodó, épphogy a kulcscsontomat engedte láttatni, a szoknyája pedig A vonalú, térdig érő.

– Az a piros túlzás lett volna – helyeselt Imre.

A szobájuk küszöbén ácsorgott, az ajtófélfának támaszkodott, karjait összefonta mellkasán. Vaszilijra vártunk, ő vitt engem az ünnepségre. Imre igyekezett jó képet vágni az egészhez, hiszen tudta, milyen régóta vártam egy ilyen lehetőségre, pedig ez egyszer osztoztunk a kétségeinken. Magam sem tudtam, hova tettem az eszem, és miért hittem azt, hogy menni fog ez nekem, ha arra gondoltam, hogy magas rangú tisztek között kell tolmácsolnom, az ájulás környékezett. Anyu persze tapsikolt a telefonban, amikor elmondtam neki, Vaszilij váltig bizonygatta, hogy nagyon ügyes leszek, Pavlov is jóságosan mosolygott rám, ha szót váltottunk, bízott bennem. Egyedül én kételkedtem, ébren feküdtem éjszaka az ágyamban, és azon töprengtem, hogy mégis mit képzeltem, hogyan fogom végigcsinálni az estét?

Barátnőm a kezét nyújtotta, reszketve adtam oda neki a szalagot, Katka szépen kötötte össze kifésült tincseim.

– Kész is. – Felkapta az asztalról a kézitükröt, elvettem tőle, megszemléltem a frizurám.

– Nagyon szép lett – dicsértem. – Köszönöm, Katka.

– Szívesen. A rúzst ne felejtsd el! – emlékeztetett.

– Nem felejtem.

Szobámba mentem, előbányásztam a sminkes táskámból a vörös színű rúzsomat. Megráztam jobbomat, kicsit enyhítve kezem remegésén, és óvatosan felvittem ajkaimra a rúzst. Kritikusan vettem szemügyre magam a tükörben, gyomromat szorongás feszítette, felmerült bennem, hogy eljátszom, hogy rosszul vagyok, mégsem tudok menni.

Ekkor valaki zörgetett az ablakon, kezemből majdnem kiesett a tükör. Kapkodva eligazítottam a szalag végét, hogy vállamra lógjon, majd az asztalra tettem a tükröt és a rúzst, a konyhába siettem. Imre nyitott ajtót, egy kimért biccentéssel üdvözölte a belépő Vaszilijt. Egy röpke másodpercre elfeledkeztem minden félelmemről, ugyanolyan elragadtatással mértem végig Vaszilijt, mint ahogyan ő engem: a szürkéskék színű díszegyenruháját viselte, alatta fehér ing és fekete nyakkendő, fején szintén kékes színű egyensapka, derekán sárgás színű öv, lábán magasszárú, fényes csizma.

– Gyönyörű vagy, édes Magda. – Kezét nyújtotta, gondolkodás nélkül csúsztattam ujjaim tenyerébe, gyengéd csókot lehelt rá.

Tekintete fogta az enyémet, zöld szemei vidáman hunyorogtak, némán értettünk egyet, hogy alig vártuk, hogy később kettesben maradhassunk.

– Bájgúnár ruszki – morgolódott valahol a háta mögött Imre.

Vaszilij eleresztett, Imrére pillantott, ő konokul elfordított az arcát. Katka csípőre tette kezeit.

– Marnyik Imre! – dörrent bátyámra.

– Ha egyszer az! – hőbörgött Imre.

– Inkább induljunk – mondtam Vaszilijnak oroszul.

Felkaptam a fekete, magassarkú cipőm az ajtó mellől, és lehuppantam a kanapéra.

– Bírni fogod? – akadékoskodott Vaszilij.