Az örök határsértő

27. fejezet - Vronszkij gróf ajándéka

Közepesen jól zártam a félévet, bár keseregtem egy kicsit a jegyek miatt, örültem, hogy végre magam mögött tudhattam a vizsgaidőszakot és vele a másodévet. Az ösztöndíjért már nem aggódtam, hiszen közeledett az esküvő napja, Vaszilij feleségeként könnyen kaphattam vízumot, Leningrádban pedig átiratkozhattam a Leningrádi Állami Egyetemre.

Addig azonban még sok víz lefolyt a Dunán.

Júniusban megtörtént még két űrrepülés. Valerij Bikovszkij és Valentyina Tyereskova ugyan egy napon érkeztek vissza a Földre, de engem és sok más nő társamat csakis Tyereskova érdekelt, ünnepeltük őt az egyenjogúság jegyében. Az elkövetkezendő napokban szinte minden nő emelt fővel járt Budapesten, gyakran láttam lányok, nők és idős hölgyek kezében is lapokat Tyereskova fotójánál kinyitva.

Az újságok arról is írtak, hogy Moszkva és Washington között forródrót létesült, a Vatikánban pápát választottak, a Szovjetunióban pedig új tisztségbe helyezték Brezsnyevet. Hallottam Vaszilijt és Averkijt arról piszmogni, hogy vajon meddig tart, amíg leváltják a főtitkárt, és beiktatják Brezsnyevet a helyére.

Vaszilij és én jól megvoltunk, Averkijjel is megtűrtük egymást a lakásban, néhány kisebb összezördülésen kívül nem történt különösebb veszekedés. Sokkal jobban aggódtam Katkáért és Imréért, ezért igyekeztem pár naponta elmenni hozzájuk. Ők viszont, úgy tűnt, megfértek egymás mellett, sőt...!

A koncert utáni vasárnap Katka boldogan csicsergett. Mintha egy nap alatt kicserélték volna, önmaga volt a tűzpirosra festett körmeivel, a magassarkú szandáljában és csinos, fehér alapon fekete pöttyös ruhájában. A tejivó előtt ücsörögtünk az egyik kerek asztalnál, én tejeskávét kavargattam, Katka rúzsfoltos cigarettát tartott baljában, és lelkesen ecsetelte az előző este eseményeit.

– Kiderült, hogy még együtt szolgált Istvánnal. Teljesen őrült egyébként, olyan idiótán vihogott össze-vissza, mintha nem negyvenöt, hanem tizenöt lenne. Zsuzsa szerint a pálinkától volt ilyen, gyakran megesik vele, hogy túl sokat iszik. Imre nevetett rajta, azt mondta, hogy ez a Fábián még órákra is bement spiccesen tanítani.

– Imre? – kaptam fel fejem. – Neki is mesélted?

– Igen. – Katka a hamusba pöccintette a cigaretta elégett végét. – Tizenegykor értem haza, még ébren találtam, és megkérdezte, milyen volt a koncert.

– Nahát, érdekelte? – vontam fel szemöldököm.

– Igen, ismert sokakat, akik ott voltak koncerten, az egyikük a kollégája az Orionnál. – Katka vállat vont. – Nincs abban semmi, hogy beszélgettünk, nem kell nekünk gyűlölködni.

– Nem is kell.

– Mondtam neki, hogy eljöhetne a következő koncertre.

– Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kételkedtem. – Ha ott van István is, nem lenne jó vége...

– Jaj, nem lesz köztem és István között semmi – legyintett Katka.

– Azt elmondtad neki, hogy Imre és te szakítottatok?

Katka szívott egyet a dohányból, és lassan kifújta a füstöt, mielőtt válaszolt:

– El.

– Zöld utat adtál neki – állapítottam meg.

– Nem adtam én senkinek zöld utat! – kérte ki magának.

A szomszédos asztalnál ücsörgő párocska, két diák ránk nézett. Katka szigorú tekintete feléjük villant, mire elfordultak.

– Nem azért mondtam el neki, hogy kikezdjek vele – folytatta barátnőm. – Rákérdezett, amikor kettesben voltunk, és én őszintén feleltem neki, mert miért ne lennék vele őszinte? Különben sem hazudok olyan jól, mint te – szúrt oda.