Az örök határsértő

24. fejezet - Tiltott területen

A következő héten még két vizsgát tudtam le, június első hetében várt rám az utolsó. Ez azonban nem jelentette azt, hogy lógathattam a lábam, Pavlov ugyanis különórákat szervezett nekem Faludi engedélyével, hogy felkészítsen a nyári gyakorlatra.

Vaszilij odavolt a laktanyán, sokat dolgozott, de azért telefonáltunk minden nap. Közösen döntöttük el, hogy az esküvő július első hétvégéjén legyen, amit odahaza készséggel kitűztek, a Parkot is lefoglaltuk.

Azzal kapcsolatban, hogy írnunk kellene apának, Vaszilij óvatosságra intett:

– Figyelj, édes Magda, én úgy szeretem Averkijt, mintha az édestestvérem lenne, és tudom, hogy ő is szeret engem. Egy másodpercig sem kételkedem benne, hogy bármit megtenne, hogy segítsen nekünk. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy Averja önző, és egy kicsit... hát, bolond is. Ráadásul kerek-perec megmondta: ő ezt azért csinálta, hogy visszavágjon Pokornyijovnak. A tábornok nem fog ártani Averkijnek, inkább hallgatná, hogy egész nap toporzékol, mintsem magára haragítsa az öreg Krakovszkijt.

– De ha nem bántaná Averkijt, miért ne írhatnék apunak? – értetlenkedtem.

– Mert Pokornyijov nem Averkijen verné le, hogy pimaszkodni mert vele, hanem rajtad.

Igazat kellett adnom neki. Ennyire könnyen azonban nem mondtam le arról, hogy kapcsolatba léphessek apuval, ezért egyik este elmentem Averkijhez.

– Valahogy meg kell győznünk Ivant, hogy maga árulja el a címet, csak akkor biztonságos írni apunak – magyaráztam.

A nappaliban ültünk, én az egyik karosszékben, Averkij a kanapén, lábát az asztalon nyugtatva dohányzott.

– Téged szeret a tábornok, rád hallgatna – hízelegtem az őrnagynak.

Averkij szívott egyet a cigarettából, és bár próbált közönyös maradni, láttam rajta, hogy legyezgette a hiúságát, mennyi reményt vetettem belé.

– Meggyőzhetjük Ivant – fújta ki a füstöt. – Én már tudom is, hogy hogyan. De nem most – rázta fejét. – Ivan beteg.

– Beteg? – lepődtem meg. – Mi baja?

– A kialvatlanság kezdte ki, rosszak az idegei – felelt Averkij. – Egy kis pihenés, és jobban lesz.

– Hát persze.

Még Pokornyijovnak sem kívántam, hogy beteg legyen, viszont legalább egy darabig nyugtom lehetett a tábornoktól.

Éppen elég volt odahaza elviselni a hangulatot. Fontolgattam, hogy egy időre átmegyek Averkijhez, de furdalt a lelkiismeret, akárhányszor elhatároztam magam. Hiszen megígértem Katkának és Imrének, hogy többet leszek otthon, maradtam hát. Katka igyekezett tartani magát a helyzetben, csendben és magától értetődően támogatta mindkettőnket. Hogy kikapcsolódjunk, egyik délután kiválasztottuk nekem a ruhát egy budapesti szalonban: sok-sok próbálgatás után egy térdig érő, háromnegyedes ujjú, finom csipkével díszített ruhára esett a választásom. Azonnal beleszerettem, ráadásul a megtakarított pénzemből és abból, amit Vaszilij adott, futotta rá.

– Az oroszod odáig lesz, amikor meglát! – lelkendezett Katka.

Ahogy szemügyre vettem magam a tükörben, én is csak mosolyogni tudtam, és már alig vártam, hogy láthassam Vaszilij arcát az esküvőnk napján.

Anyu elérzékenyült, amikor közöltem vele, hogy megtaláltam a tökéletes ruhát. Azt ugyan furcsállta, menyecske ruhát miért nem akartam, de elfogadta, több szót nem ejtettünk róla. Imre ezzel ellentétben közömbösen fogadta a hírt. A vállfán nézte meg a ruhát, illedelmesen megdicsérte, hogy nagyon szép, nem kért meg, próbáljam fel előtte is. Bántott egy kicsit, de elnéztem neki.