Az örök határsértő

29. fejezet - Az élet egy rejtély

Ivan azonnali válaszokat követelve csörtetett be a kórházba, dühe az elébe siető nővéreken csattant. Tudni akarta, hol van Averkij, mennyire súlyos a sérülése, ki kezeli, milyen az a doktor...

– Megyek, segítek nekik – súgtam Vaszilijnak.

Pokornyijovot az előtérben tartotta fel hat nővér, karjukat széttárva hadartak neki magyarul, az egyikük nehézkes orosszal igyekezett fordítani. A tábornok próbálta megkerülni őket, de valamelyik nővér minduntalan az útját állta. Valószínűleg megérezték, hogy Pokornyijovból még az is kitelik, hogy a műtőbe rontson.

Elsietett mellettem a doktor, aki az előbb vizsgált meg engem, Pokornyijov felé tartott. Utána iramodtam, és amint hallótávolságon belülre értem, megszólítottam a tábornokot:

– Ivan!

Pokornyijov felkapta a fejét.

– Magda! – A nővérekre mutatott. – Mondd már meg nekik, hogy eresszenek!

– Jó estét, elvtárs! – köszönt rá oroszul az orvos.

A tábornok tekintete felé villant.

– Jó estét?! – visszhangozta. – Az unokaöcsémet lelőtték, magának meg van képe jó estét kívánni nekem?!

– Nyugodjon meg... – csillapította volna az orvos.

– Nem nyugszom meg! – mennydörögte Pokornyijov.

Átvágtam a nővérek között, és a tábornok karjára tettem tenyerem. Pokornyijov felém fordította fejét, és elhallgatott, időt nyerve, hogy elmagyarázzam a kórház dolgozóinak a helyzetet.

– Pokornyijov tábornokot mi hívtuk ide. Krakovszkij elvtárs rokona – füllentettem, ha már Pokornyijov az unokaöccsének nevezte Averkijt.

– Krakovszkij elvtárs a lehető legjobb kezekben van, tábornok elvtárs – biztosította az orvos. – Kérem, üljön le, és várakozzon türelmesen. Amint vége a műtétnek, Bognár elvtárs azonnal beszélni fog Önökkel. Egy szobát már elkezdtünk előkészíteni Krakovszkij elvtársnak.

– Egyedül legyen a szobában – parancsolta Pokornyijov. – Nem tehetik be más mellé.

– Amennyiben lehetséges, így lesz – ígérte az orvos.

Pokornyijov mély levegőt vett, szorítottam egyet karján, mielőtt további szitkokat zúdított volna szegény dolgozókra. A tábornok morrant egyet, és hagyta, hogy odavezessem a műtő előtt ücsörgő Vaszilijhoz, ő oda sem nézve biccentett a tábornoknak. Leültem a helyemre Vaszilij mellett, Pokornyijov csípőre tett kézzel állt meg a folyosó közepén, és a műtő bejáratát bámulta.

– Elmondanátok, hogy mégis mi a fene történt? – fordult felénk.

Vaszilij és én összenéztünk.

– Majd én – ajánlkoztam.

Beszámoltam Pokornyijovnak Violáról, hogyan sült el a fegyver, és Vaszilij hogyan látta el a sebet, amíg a mentők megérkeztek. A tábornok leroskadt a szemközti székre, hitetlenkedve hallgatta a történetet.

– Ez ugyanaz a lány, aki Anatolijnak is hazudott? – kérdezte.

– Ugyanaz, igen – bólogattam.

– Megölöm – sziszegte a tábornok, keze ökölbe feszült a térdén. – A két puszta kezemmel fogom megölni.

– Bori telebeszélte Viola fejét – keltem védelmére. – Ráadásul terhes. Ne bántsd, kérlek.

– Érdekel is, hogy terhes! – mordult fel Pokornyijov.

Összerándultam, és kevésen múlt, hogy ne kapjam a hasamhoz kezem.