Az örök határsértő

12. fejezet - Parázs vita

megjegyzés: dőlttel szedtem a sorokat, amik nem tőlem származnak, hanem Jeszenyin verséből.

_____

– De szeretlek, lágymosolyú hazám! Nem tudva magam se, miért. – Vaszilij hangja olyan bársonyosan zendült, mint amilyen bársonyosan a napfény cirógatta az arcomat. – Tűnő örömöd sugaras dalán, ha elámul a lágyfüvü rét. – Mintha csak erre várt volna, a pokróc sarkába kapott a gyenge szél, megzizzentek a fűszálak. – Szeretem pihenőn a kaszásokat, meg a réti szunyogmuzsikát, táncban lobogóhaju lányokat, nevetőszavu harmonikát. – Lehunytam szemeim, szinte hallottam fülemben a vidám mulatozás zaját. – Sűrű pillák árnyas rejtekén, szép lányszemek ékszere ég... Jó dajka, hazám, de szeretlek én! Ringass el, erős menedék!

Rövid szünet és papírzörej következett.

– Ricsajával a gyászszinü varjuhad, felijeszti a puszta mezőt. – A lapozással mintha megfordult volna a vers is. – Vihar indul, nyírfa hajába kap, s vet a tóra tarajlepedőt, fut a villám, reccsen az ég-üveg, kócfelleg oson feketén... S már csillagok ontják fényüket, pici mécsek az ég ereszén. – Kinyitottam a szemeim, de nem kék égboltot láttam, hanem füstös szürkét. – És jött a parancs, szigorú írás: aki férfi, a háboruba! Asszonyzokogás, keserű sírás száll szét a jajos faluba. – Mint egy látomás, úgy jelent meg előttem a jelenet, ahogy az egyenruhás férfi búcsúcsókot ad feleségének és az asszony karján zokogó gyereknek, gondterhelt arccal elsétál, de még vissza-visszanéz. A múlt ez? Vagy a jövő? – A nehézszavu férfihad összegyűl, nem könnyezik, egy se beszél. Az ócska iszákba kenyér kerül, s indul vele lomha szekér.* – Ismét csend lett, ebben már nem volt könnyű papírzörej, ez a csend a mellkasomra tenyerelt, a földnek szegezett.

Észre sem vettem, hogy ráncolom a homlokom, csak amikor Vaszilij finoman megérintette a barázdát a két szemöldököm között, összerezzentem hűs ujjbegye alatt.

– Ne folytassam?

Haboztam.

– Mikori ez a vers? – kérdeztem.

Vaszilij elém tartotta a könyvet, a költemény végén ott állt az évszám: (1914). Elvettem tőle a kötetet, nem olvastam a sorokat, csak bámultam a feketével, cirillel nyomtatott szavakat.

– Mi bánt? – Vaszilij végigsimított hajamon.

– Miért olyan, mintha akár tegnap is írhatták volna? – motyogtam.

Felpillantottam Vaszilijra, zöld szemei ezúttal nem mosolyogtak rám, komoran fürkésztek.

– Háborútól félsz?

– Hogyne félnék! – Felültem, és becsuktam a könyvet. – Ha háború lesz, téged elvisznek.

Vaszilij mellém húzódott, átkarolta derekam, a vállára hajtottam fejem, a könyvet a combomra tettem.

– Nincs mitől félned, édes Magda – nyugtatott.

– Már hogyne lenne – ellenkeztem. – Összetörne a szívem, ha elvinnének, és veszélyben lennél.

– Egész pályafutásom alatt szerintem akkor voltam a legnagyobb veszélyben, amikor Averkij és én részegen betettünk egy gránátot egy lábas alá.

Elhúzódtam tőle, megütközve pislogtam rá.

– Miért csináltatok ilyet?

– Meg akartuk nézni, mi történik – vont vállat Vaszilij.

– És mi történt?

– Hát majdnem föld körüli pályára állítottuk a lábast.

Összeszorítottam ajkaim, hogy ne törjön ki belőlem a kacagás, de nem bírtam ki, prüszkölve felnevettem.