Az örök határsértő

5. fejezet - A Boldogságtól Részegen Dolgozók számára

Azon az álmos kedd estén Imre és én a konyhában ültünk az asztalnál egymással szemben, az ülésrendről készített tervrajz felé hajoltunk. Egy kicsit úgy éreztem, mintha valami haditervet eszeltünk volna ki, de azt is csak halkan tehettük, mert Katka a szomszéd szobában pihent, fájt a feje.

– Ha Karcsi bátyáékat ide ülteted, akkor Annuska mama túl közel lesz Marika mamához – mutogattam a rajzon. – Tudod, hogy milyenek...

– Viszont itt sem ülhetnek – ellenkezett Imre –, mert Karcsi felesége és anya ki nem állhatják egymást.

– És ha Marika mama itt ülne? – böktem egy másik helyre.

– Akkor meg hozzád lesz túl közel, és ha hozod a ruszkidat, az nem jó ötlet – rázta fejét Imre. – Még a végén belefojtja a leveses tálba.

– És ha az unokatestvéreinket és a családjukat átültetjük máshova? – töprengtem. – Itt felszabadul hely...

– Ez nem rossz ötlet – dünnyögte Imre. – Akkor a hülye unokatestvéreink itt lesznek, az ajtóhoz közel, remélem, értik majd a célzást, és hamar lelépnek.

– Fel nem foghatom, minek hívod egyáltalán meg őket.

– Anya ragaszkodik hozzá – morogta Imre. – Szeretné, ha nem távolodnánk el apa rokonságától sem.

– Az apu rokonsága nem apa, nem pótolják... – Hangom megbicsaklott.

– Tudom – sóhajtott Imre. – Figyelj, ha anyunak így könnyebb, jöjjenek – vont vállat. – Arra a kis időre elviseljük őket.

– Jó, persze – motyogtam.

Egy darabig mindketten csendben meredtünk az ülésrendre.

– Nehezebb ez apu nélkül, mint gondoltam – szólalt meg Imre.

Együttérzően pillantottam fel rá. Nem igazán beszélgettünk ketten apáról, Imre nem szívesen emlegette, de azért tudtam, hogy hiányzik neki.

– Tudom – suttogtam. – Bele sem merek gondolni, milyen lesz úgy férjhez menni, hogy nem láthatja.

Bátyám általában tett néhány keresetlen megjegyzést Vaszilijra, ha az esküvőt emlegettem, ezúttal azonban nem tette. Az asztalon nyugvó kezemért nyúlt, megérintette csuklóm.

– Azért anya meg én még itt vagyunk neked. Mi meg anyunak. – Hálásan mosolyogtam rá, Imre halványan viszonozta. A szoba felé sandított, aztán közelebb hajolt, úgy suttogta: – Legyél Kata mellett, jó? Neki még nehezebb...

Lenéztem az ülésrendre, a mi oldalunkról apa hiányzott, Katkáéról az édesanyja. El sem tudtam képzelni, milyen szörnyű lett volna az esküvőm anyu nélkül, és bár Katka nem szerette, ha sajnálták az édesanyja miatt, én azért titkon szántam őt. Nemhiába félt az anyaságtól – hogy lehet ezt az őrületet egy anya nélkül végigcsinálni?

Én hogy fogom Leningrádban végigcsinálni, ha majd oda kerülünk Vaszilijjal? – futott át gondolataimon.

– Hát persze, segítek neki – ígértem.

– Megkértem anyut is, hogy figyeljen oda rá. – Imre aggódva ráncolta homlokát. – Tudom, hogy ő az anyós, de... Mégiscsak jó lenne, ha valaki egy kicsit anyáskodna Kata felett.

– Igazad van – bólogattam. – Katka mindig anyáskodik, jó, ha kicsit valaki figyel rá is.

Azt nem tudtam, hogy a gyerek kérdést megvitatták-e. Én nem akartam felhánytorgatni, és Imre sem említette, úgyhogy csendben maradtam.