Az örök határsértő

33. fejezet - Leningrád (2/1.)

Gyerekkoromban szerettem nézegetni a világtérképet, a különböző színekkel jelölt országokat és a feketével rajzolt, kanyargó határokat. Volt egy kék kötéses könyvünk, amiben hét nagy fejezetre szedték a kontinenseket (Dél-Amerikát külön Észak- és Közép-Amerikától), és minden fejezetben szántak egy-egy bekezdést a kontinens országainak. Szerettem olvasni olyan elérhetetlenül messzi helyekről, mint Kambodzsa vagy Brazília, Új-Zéland vagy az Egyesült Államok, de még az európai Hollandia is lenyűgözött. Mennyi csodás hely! Álmodni sem mertem róla, hogy egyszer külföldre jutok.

Amikor nagyobb lettem, és elkezdtem oroszt tanulni, gyakran elővettem a térképet, érdeklődve nézegettem a városokat, amiket a tankönyv vagy Bercsényiné említett. Elámultam, mekkora ország a Szovjetunió, nincs hozzá hasonló az egész könyvben – hiszen beterített két kontinenst! Már akkoriban is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen izgalmas lenne egyszer Moszkvában vagy Leningrádban tanulni, látni ezt az óriási országot. Arra sosem gondoltam, hogy végül a férjemmel, a születendő gyermekem apjával fogok a Szovjetunióba menni.

Hosszú volt az út Budapesttől Moszkváig, onnan pedig Leningrádba.

Vaszilij születésnapját a vonaton ünnepeltük, a selyempapírba csomagolt ajándéka kissé gyűrötten került elő a bőröndömből. Egy vázlatfüzetet és egy ecsetfilcet kapott tőlem. Rögtön ki is próbálta mind a kettőt, előbb engem rajzolt le profilból, aztán a vonatfülkét, megbabonázva figyeltem, ahogyan a gondosan húzott vonalak egy hangulatos képpé álltak össze.

– Remélem, a gyerekünk majd a te tehetségedet örökli – jegyeztem meg a rajzot szemlélve.

– Én pedig remélem, hogy a te eszedet – nyomott csókot fejem búbjára Vaszilij.

Más elfoglaltság híján beszélgettünk vagy olvastunk, estefelé kezdtünk elbóbiskolni. Vaszilij hozott vacsorát és teát az étkezőkocsiból, evés után mindketten elszundítottunk.

Hajnalban felébredtem rá, hogy megállt a vonat, felültem az ágyban. Lépteket hallottam a folyosó felől, valaki elszaladt az ablak alatt, és egy számomra idegen nyelven kiáltott valamit. Elhúztam a függönyt, hunyorogva lestem ki, odakint sötét volt, és abból, hogy a beton és a sínek nedvesen csillogtak, arra következtettem, hogy eshetett. Álmos voltam, de hajtott a kíváncsiság, sejtettem, ez még nem Moszkva. Lelöktem magamról a takarót, a sötétben kitapogattam az ágy végében hánykolódó kardigánomat, és felhúztam. Vaszilij nyugodtan szuszogott, nem ébresztettem fel, hagytam pihenni. Igyekeztem a lehető leghalkabban kinyitni a fülke ajtaját, és kisurranni rajta.

A peronon ácsorogtak egy páran, mind katonák voltak, fel-alá sétálgattak egymástól tisztes távolságra, és cigarettáztak, fázósan-mogorván húzták össze magukat. A vonaton eltöltött órák után nekem is jólesett volna kicsit kinyújtóztatni a lábam, ezért, a katonák példáján felbuzdulva, a kocsi végébe mentem, és lekászálódtam a lépcsőn.

Éreztem az eső illatát a nehéz vasszagon át. A fejem felett égő lámpák fénye szúrta a szemem, és megborzongtam egy hűvös fuvallattól, de valóban jó volt egy kicsit a friss levegőn. Kíváncsian fordultam körbe, láttam egy arrébb álló vonat mögött a magas állomásépületet. Tettem pár lépést felé, mire valaki szigorúan rám dörrent:

– Ne kószálj el!

Összerándultam, és a hang irányába fordultam, Ivan méregetett összeszűkített szemekkel az elégő cigarettája felett. Fülig vörösödtem, észre sem vettem a tábornokot.

– Szállj fel a vonatra – utasított. – Megfázol.

– Nem fázok – makacskodtam. – Csak kicsit levegőzök, azt is kell.