Az örök határsértő

3. fejezet - ...pedig itt vagyok én!

Azon a szombaton megint kihívtam magam ellen a sorsot azzal, hogy azt a bizonyos sárga szalagot kötöttem reggel a hajamba. Azt hittem, az idő letörölte Ivan Pokornyijov keze nyomát róla, már engem sem nyomasztott annyira. Ráadásul márciusba léptünk, a kora tavaszi napsütés felmelegítette a szűk, budapesti utcákat, a napsárga szalag is jobban illett a városhoz.

Délelőtt még orosz irodalom órám volt Scserbina tanárnővel, aztán a könyvtárba vonultam, be kellett fejeznem egy fordítást és egy beadandó dolgozatot orosz kultúrtörténetre, ahhoz pedig szükségem volt a Lenin Összes Művei harmincnegyedik kötetére. Nem akartam kivenni és hazavinni a könyvet, ezért a könyvtárban kimásoltam belőle a lényeges részeket. Mire észbe kaptam, elrohant az idő, négy óra körül, fáradtan léptem ki az egyetemről, a könyvtári lámpák kellemes világa után kicsit zavarta szemem a lenyugvó nap éles fénye. Az Astorián felszálltam egy buszra, a Rákóczi téren pedig le, szórakozottan ballagtam haza, és talán azért nem éreztem meg, hogy valaki figyelt, mert elmerültem a gondolataimban. Azok a beadandó dolgozaton jártak, tervezgettem, mit és hogyan fogok megírni.

Egy üres, szűk mellékutcában sétáltam a sötéten ásító kapualjak között, az utcai lámpák kigyúltak a fejem felett, tompa fényüktől még jobban szúrt a szemem. Egyszeriben mintha egész Budapest kiürült volna, közel és távol semmi sem mozdult, még a függöny sem rezzent az ablakok mögött. Én már csak ekkor vettem észre az engem követő férfit, léptei halkan koppantak az enyémek után. Felkaptam fejem, hátralestem vállam felett, rémülten pislogtam rá; nem túl magas férfi volt, szemüveges, álla kissé szögletes, barna szövetkabátot és, a langyos idő ellenére, kesztyűt viselt. Nem jött zavarba, amikor a szemébe néztem, higgadtan megszólított:

– Marnyik elvtársnő, szép estét.

– Ismerem én magát? – kérdeztem tartózkodóan, és sétáltam tovább. Valójában kissé ismerősnek tűnt, talán mégiscsak észrevettem a tömegben korábban.

– Engem talán nem, viszont van egy közös ismerősünk.

– Attól tartok, fogalmam sincs, miről beszél. – Megszaporáztam lépteim, mire ő is.

– Ha együttműködik, nem esik bántódása, Marnyik elvtársnő. – Bár továbbra is nyugodtan beszélt, mégis megbújt valami vérfagyasztóan fenyegető a szavaiban.

A sarkon már arra az utcára fordultam, ahol a kis lakásunk helyezkedett el. Egy autó reflektorai gyúltak ki valahol feljebb, a jármű lassan kanyarodott az útra, és indult el felénk – egy fekete Pobeda volt az, olyasmi, amilyet Vaszilij és Averkij is vezetett egy ideig szolgálati autóként. Hát persze, rám várt. Valamint a nyomomban kitartóan loholó idegenre.

Bekerítettek; a hátam mögött ez a férfi, előttem a Pobeda, két oldalról füstös, lövésnyomokkal szaggatott falak fogtak közre. Lassítottam, hagytam, hogy a férfi beérjen, aztán sorsomba beletörődve megálltam. Vergődhettem volna, de minek? Ha az embert vinni akarják, akkor vinni fogják, jobb a sorsot méltósággal elfogadni.

A kocsi lefékezett mellettünk, az idegen a sofőr mögötti ülésre tessékelt, én pedig engedelmeskedtem. Remélem, legalább halálra unta magát, amíg én a könyvtárban ücsörögtem, ő meg rám várt – futott át gondolataimon, miközben az ismeretlen férfi megkerülte az autót. Ő és társa, egy fiatalabb, fekete kalapot viselő férfi egyetlen szót sem ejtettek az úton. Számomra úgy tűnt, hatalmas kerülőket teszünk, a legelhagyatottabb utcákon hajtottunk keresztül, talán, hogy összezavarjanak, talán, hogy minél kevesebben lássanak. Mire feleszméltem, az Árpád-hídon haladtunk Buda felé. Kanyargós út vezetett a domboldalon felfelé, a bérházakat itt felváltották a kertes házak.

A Pobeda végül egy egyszintes épület előtt parkolt le. Addigra már besötétedett, a tornácon égett a villany, a kovácsoltvas kapu mögött egy egyenruhás tiszt várakozott. A sofőr leállította a motort. Nem szálltam ki a kocsiból, megvártam, amíg az ismeretlen férfi kinyitotta nekem az ajtót. Komótosan húztam vállamra táskámat, és léptem az utcára, egészen addig észre sem vettem, mennyire remegett a lábam. Hagytam magam a házhoz kísérni, a ránk váró tiszt kitárta előttem a kaput, magyarul szólított meg: