Az örök határsértő

14. fejezet - Randevú az ördöggel

Összekulcsolt ujjaim a térdemen nyugtattam, másodpercenként pislogtam jobbra, aztán balra, majd ismét jobbra, és megint balra. A Köztársaság tér szélén ücsörögtem egy padon, úgy egyeztünk meg a tábornokkal, hogy ott fogok várni, mert hozzám közel esett a hely. Az egész napos rohanás után még mindig sajogtak a lábaim, fájt a fejem, a gyomrom felpuffadt és szúrt az éhségtől. Nem ettem otthon a paprikás krumpliból, mióta pedig megittam a Bambit, a kezem is erősen remegett.

Pokornyijovra kellett koncentrálnom, minden más ráért később. Megérintettem a vállamra lógó sárga selyem végét, ujjaim riadtan akadtak a csomóba, hogy kitépjem a szalagot a hajamból, de meggondoltam magam. Mégiscsak jó ötlet Pokornyijov kedvében járni, ha már egyszer önszántamból belesétáltam az őrületbe, amit felkínált.

Hamarosan észrevettem a Volgát, a térrel párhuzamos utcán közeledett. A reflektorok kialudtak, mielőtt befordult az utcába, ahol vártam rá, úgy siklott az autó az utcai lámpák alatt, akár egy lidérc. A kocsi lefékezett előttem, a motor továbbra is járt. Nyílt a vezetőülés felőli ajtó; kissé meglepett, hogy Pokornyijov szállt ki a volán mögül, azt hittem, valamelyik emberét küldi majd el értem. Ráadásul nem egyenruhában volt, sötétkék inget és fekete nadrágot, valamint könnyű, világos színű felöltőt viselt. Mintha nem is önmaga lett volna a tábornoki rangjelzés nélkül.

– Szép estét, Magda – köszönt.

Felkaptam táskám, és felugrottam a padról.

– Ivan Mihajlovics – biccentettem. – Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám.

– Rád bármikor van időm. – Kinyitotta nekem az utasülés felőli ajtót. – Parancsolj, szépségem – nyújtotta kezét, feszélyezetten fogadtam el, és hagytam, hogy besegítsen az autóba.

Mereven az utat bámultam, miközben vezetett. A Lánchídon keresztül tértünk át Budára, aztán az alsó rakparton haladtunk felfelé. A Parlament kivilágított tornyai elmosódottan úsztak el szemem előtt, nem nyűgözött le úgy a látvány, mint általában, a szorongás szinte elvakított.

Édes Istenem – fohászkodtam magamban –, Istenem, ha hallasz, most segíts nekem, kérlek.

– Mindig csodáltam, mennyire élni akar ez a város – csevegett Pokornyijov. – Meg sem mondaná az ember, hogy az elmúlt húsz évben kétszer is lerombolták Budapestet.

– Maga már csak tudja – motyogtam.

– Haragtartó nép vagytok ti, magyarok – kedélyeskedett a tábornok. – Hallottam, hogy még a törökökre is fújtok közel háromszáz év után.

– Én nem haragszom egy törökre sem.

– Na, és szovjetre?

Nem feleltem.

– Bölcs dolog a hallgatás, Magda – duruzsolta Pokornyijov –, de jobb, ha megtanulod, hogy a hallgatásnak is súlya van.

Makacsul erre sem szóltam egy szót sem, a tábornok rám hagyta.

Ugyanahhoz a házhoz vitt, ahol hetekkel korábban vacsoráztam vele. Az udvarra állt be a Volgával, lekanyarodva még észrevettem egy másik autót kicsit feljebb az utcában, a reflektorok fénye egy pillanatra megvilágította a két kalapos férfit, akik a járműben várakoztak. Pokornyijov leparkolta az autót, leállította a motort, és kimászott a kormány mögül. Alig tettem a kilincsre a kezem, a tábornok máris ott termett, kinyitotta az ajtót, és segített kiszállni.

A ház csendes és üres volt, Anatolij egészen biztosan nem tartózkodott ott, átfutott gondolataimon, hogy Averkijjel lehetett valahol. Pokornyijov a nappaliba vezetett, helyet mutatott nekem a kanapén, térdeimet szorosan összezárva telepedtem le a szélére.