Az örök határsértő

20. fejezet - A tábornok nagy bánata

– A rohadt életbe, Anatolij, hogy lehettél ekkora idióta?!

– Anatolij, hiszen beszéltünk erről!

– Tudom, de egyszerűen csak megtörtént!

– Én megfojtalak, esküszöm neked!

– Elmagyaráztam neked, hogy mit hogyan csinálj, lehetett volna eszed!

– Lehetett volna, de most már mit tegyek?!

Kezem a számra szorítva figyeltem a kibontakozó jelenetet a nappali küszöbéről: Anatolijt Averkij és Vaszilij szorította sarokba, felváltva szapulták, miközben Viola előre-hátra hintázva zokogott a kanapén. Ha nem Viola lett volna az a szerencsétlen lány, akit Anatolij teherbe ejtett, valószínűleg elhúztam volna a fiúk közeléből, hogy egy kicsit megnyugodhasson.

– Édesapád tudja? – kérdezte Averkij.

– Dehogy tudja, és nem is tudhatja meg – jelentette ki Anatolij. – Kitekerné a nyakam.

– És milyen jól tenné! – fújtatott dühösen Averkij.

– Mivel jöttél egyáltalán ide? – ráncolta homlokát Vaszilij.

– Elhoztam Nyikita kocsiját – felelt Anatolij.

– És ő tud róla?

– Mostanra már lehet.

Averkij fáradtan dörzsölte meg arcát, Vaszilij lemondóan csóválta meg fejét.

– Nem vagy normális, Anatolka.

– Ne most legyél diplomatikus, Vaszja, mondd meg neki nyugodtan, hogy teljesen őrült! – acsargott Averkij. – Most azonnal felhívom apádat!

– Nem teheted ezt velem! – kapaszkodott karjába Anatolij. – Ki tudja, mit csinál velem a papa, ha megtudja! Azzal fenyegetett már a múltkor is, hogy elküld engem Krasznojarszkba anyámhoz! Én nem akarok Szibériába menni, megbolondulnék ott! Kérlek, Averjusa, segítened kell!

Averkij elbizonytalanodott, Vaszilijra nézett, aki Violát méregette.

– Ha nem szólunk a tábornoknak, akkor minket is megöl, nemcsak ezt a lányt – hezitált.

Viola rémülten kapta fel fejét, könnyein keresztül Vaszilijra meredt, aztán még hangosabban kezdett sírni.

– Ó, bassza meg, ért oroszul – vonta le a következtetést Vaszilij.

– A szaktársam – kotyogtam közbe.

– Nagyszerű! – ironizált Averkij. – Akkor rászólhatnál, hogy kussoljon már, mert a gondolataimat sem hallom a rinyálásától! – harsogta túl Violát. – Mindjárt fejbe lövöm, legalább megoldódik a probléma!

Viola ezt is megértette, mert két kezét a szájára szorítva tompította a zokogását.

– Nincs erre valami ismerősöd? – kérdezte Vaszilij Averkijtől.

– Mégis mi a bánatért lenne? – bosszankodott az őrnagy.

– Neked mindenhol vannak ismerőseid – mutatott rá Vaszilij, Anatolij bőszen bólogatott.

Averkij a halántékát masszírozta mutató- és középső ujjával.

– Talán találok valakit – morogta, és a szobájába ment. – Valaki hozzon nekem vodkát! – kiáltott ki.

– Majd én! – ajánlkoztam rögtön, hogy ne kelljen egy helyiségben maradnom Violával.

Amíg Averkij csapkodva kutakodott a szobájában, Viola csendesen sírdogált, Vaszilij pedig Anatolijt oktatta ki: