Az örök határsértő

30. fejezet - Jó lehetnék hozzád (2/2.)

Másnap reggel ugyanabba a boltba tértem be, epret vettem Averkijnek. Gyalog mentem a kórházba, élveztem a reggeli frissességet, a nap még nem kapott erőre eléggé ahhoz, hogy felforrósodjanak az utcák.

A kórházhoz érve rögtön kiszúrtam Szását – a közel két méter magas férfit különben is könnyű volt észrevenni. Egyik kezét zsebre dugva ácsorgott a bejárattól néhány lépésnyire, és cigarettázott. Nem egyenruhát viselt, hanem egy lezser szabású vászon nadrágot és egy csíkos inget, ez utóbbi kissé gyűrötten lógott rajta. Szása szintén észrevett, és szélesen-hívogatóan odaintett. Megvártam, míg egy fehér Trabant kifordult a kórház elől, majd átvágtam az úttesten.

– Szia, Magdácska! – Szása eltartotta a cigarettát, és szabad kezével futólag átölelt. – Tegnap nem tudtam rendesen köszönni.

– Nem én vagyok most a legfontosabb.

Ahogy elhúzódtam, szemügyre vettem arcát: homlokán elmélyültek a ráncok, fekete szemei sem csillogtak olyan élettelien, mint emlékeztem rá.

– Hoztál Averkijnek epret? – pillantott a szatyorra.

– Igen, igen, hiszen megígértem – bólogattam. – Beviszem neki.

– Ne rohanj, még alszik – intett Szása. – Gondoltam elszívok egy cigit, míg felkel. Kérsz? – Mielőtt még felelhettem volna, homlokához kapott. – Ne haragudj! Ilyenkor nektek nem szabad, igaz?

– Ilyenkor? – vontam fel szemöldököm.

Szása szívott egyet a cigarettából.

– Averkijnek nem lett volna szabad elpletykálnia, hogy babát vársz, ugye? – sandított rám.

– Most már mindegy – csóváltam fejem. – Ugye, csak neked mondta?

– Tudtommal igen, én meg hallgatok, ígérem. – A szájához érintette mutatóujját. – Ne haragudj Averkijre. Csak izgatott, hogy nagybácsi lehet.

– Annak is hamar kinevezte magát – somolyogtam. – Nem haragszom. Na, jó, egy kicsit talán. De örülök, hogy örül, azt hittem, majd duzzogni fog, hogy hogy lesz így Vaszilijnak ideje rá.

– Averkij meglepően jól bánik a gyerekekkel – mosolyodott el Szása, fekete szemébe visszatért a csillogás. – A húgommal, Nataskával remekül kijön. Az unokaöcsémmel és az unokahúgommal, Nyikolkával és Zinocskával is ügyesen bánik. Lehet, azért van ez így, mert ő maga is olyan, mint egy nagy gyerek. Na, ezt ne mondd meg neki – pisszegett le. – Még a végén megsértődik rám.

– Nem mondom – kuncogtam.

– Különben meg... – Szása szívott egyet a dohányból. – Különben jó is, hogy összefutottunk. Beszélni akartam veled.

– Miről?

– Arról, hogy mi történt – komorult el.

– Ó...

A hátam mögé rejtettem a szatyrot, és kerültem Szása tekintetét, inkább azt a fehér köpenyes férfit figyeltem, aki éppen kilépett az utcára, és rágyújtott.

– Merthogy – folytatta Szása – arról Averkij nem beszél. Minden másról össze-vissza fecseg, de erről az egyről hallgat.

– Nem is tudom, mit mondhatnék. – A szatyor fülét morzsolgattam. – Olyan hirtelen történt...

– Mibe keveredett ez a kettő már megint? – faggatott Szása.

– Ez most nem az ő művük volt – vörösödtem el. – Tudsz az apámról, igaz?