Az örök határsértő

18. fejezet - Tatyjana levele

megjegyzés: dőlttel szedtem a sorokat, amik nem tőlem származnak, hanem Puskintól.

____

Korán ébredtem, beletelt néhány álmos pislogásba, mire felfogtam, hol vagyok. Előző este szinte azonnal elaludtam, amint a párnához ért a fejem, nem maradt időm gondolkodni. A hátamra fordultam, és a plafonra meredtem, csipkés mintát vetett rá a függönyön át az utcai lámpa fénye. Nagyot sóhajtottam, hátha azzal legördül mellkasomról a nehéz érzés, hiába. Aludni már úgysem tudtam volna, hát lerúgtam magamról a dunnát, és felkeltem. Felkapcsoltam az asztalon lévő lámpát, és behúztam az előző este úgy felejtett sötétítőt.

Leültem, és az asztalra könyököltem, tenyerembe támasztottam fejem. Ahhoz nem voltam elég fáradt, hogy ne álmodjak, láttam magam Pokornyijovval – nem is akárhogy! Kusza képek rémlettek Budapestről és egy vonatról, egyszer csak otthon találtam magam a szobámban, és velem volt a tábornok. Átkarolta a derekam, magához húzott, és szájon csókolt, én pedig nem ellenkeztem, viszonoztam. Nem fért a fejembe, miért álmodtam ilyen képtelenséget. Elvörösödve temettem tenyerembe arcom, ugyanis egy csóknál nem álltunk meg, magammal húztam a tábornokot az ágyamba. Meglepő összhangban mozdultunk együtt, mintha nem először hagytam volna, hogy olyan helyeken járjon a keze és a nyelve, ahol korábban csak Vaszilij járhatott.

Valahol egyszer olvastam egy feltételezésről, miszerint az álmokat azért látjuk, mert az agyunk így dolgozza fel az elmúlt nap vagy napok eseményeit. Ez némileg megnyugtatott, ezek szerint csak azért álmodtam a tábornokkal, mert így fogadtam be a gusztustalan ajánlatát.

A fülem mögé tűrtem kócos hajam, és nekiláttam kihúzogatni a fiókokat, hogy elfoglaljam magam egy kicsit. Akadt ott többek között egy régi matematika tankönyv, a fejem lemondóan csóválva állapítottam meg, hogy semmire sem emlékeztem belőle, és csakugyan megbuktam volna, ha újra kellett volna írnom az érettségit. Megtaláltam a három évvel ezelőtti november hetedikei ünnepség műsorfüzetét, ami véletlenül nálam maradt, nosztalgiázva olvasgattam a szöveget, szinte éreztem a novemberi délelőtt télbe forduló, hűvös-füstös illatát. Nagyot sóhajtottam, szívembe szúrt a Vaszilij utáni vágyakozás, rettenetesen hiányzott, hogy olyan szenvedéllyel vonjon magához, mint ahogy abban a félreeső kis irodában tette. Az asztalra tettem a füzetet, eldöntöttem, beviszem az iskolába, hátha szükségük van még rá. Következőnek egy divatlap került elő, még 1958. májusából származott, somolyogva forgattam. Emlékeztem rá, ahogy Katkával ámulva nézegettük a különböző ruhákat, és csacsogtunk róla, melyik tetszik jobban, melyiket hova vennénk fel. A füzet mellé tettem a magazint, magammal akartam vinni Budapestre, hogy megmutassam Katkának. Következőnek a kilencedikes orosz tankönyvemet csodáltam meg, megmosolyogtattak a saját hibáim, egyszerű szavak és nyelvtani szabályok okoztak gondot, Bercsényiné piros tolla túl sok helyen javította a hangsúlyt.

Félreraktam az orosz tankönyvet, és folytattam a pakolást. Kezem hamarosan egy vékony könyv kemény fedelének ütközött, nem ismertem rá azonnal a kopott, kékes borítóra. Kihúztam a kötetet a nehéz irodalom tankönyv alól – az Anyegin orosz nyelvű, még aputól kapott példánya volt. Torkomat elszorította a sírás, számra szorítottam szabad kezem, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás.

Gyűlöltem magam, amiért otthon sajnáltattam magam, ahelyett, hogy Budapesten próbáltam volna leleplezni Borit és a klubot. Eszembe jutott az álom és Pokornyijov ajánlata, túlságosan csábítóan hangzott hirtelen, hogy egy éjszakáért cserébe elengedje aput. Nem felejthettem el azonban Vaszilijt, képtelen lettem volna megcsalni őt, abba a fájdalomba belerokkantam volna.