Az örök határsértő

21. fejezet - Kinek kell a fény...

Négyest kaptam a pénteki vizsgámra, amit hatalmas bravúrnak éreztem ebben a vizsgaidőszakban, az előző években pedig egészen biztosan keseregtem volna miatta. A leíró stilisztikát oktató tanárnő ajánlott nekem egy cikkgyűjteményt, ezért úgy terveztem, lemegyek a könyvtárba érte, úgyis volt még időm, mielőtt találkoztam volna Katkával.

A teremből kilépve megpillantottam Faludit és Pavlovot, az igazgató irodája előtt beszélgettek. Pavlov egyik kezét csípőre tette, a másikkal állát simogatta, Faludi egyik lábáról a másikra állt, kezeit összekulcsolta háta mögött. Lehajtottam fejem, és sietősre fogtam. Már nyitottam a szám, hogy odaköszönjek nekik elhaladtamban, amikor Faludi megszólított:

– Marnyik elvtársnő, kérem, van egy perce?

Megtorpantam. Faludi a torkát köszörülte, találkozott a tekintetünk, de rögtön el is kapta. Pavlov leeresztette mindkét kezét, komoran fürkészett szemüvege mögül.

– Persze – bólintottam kissé zavartan.

– Jöjjön csak – nyitotta ki nekem az ajtót az igazgató.

A kanapén foglaltam helyet, táskámat az ölembe húztam, körmömmel a megviselt műbőr pántot piszkáltam. Pavlov az egyik karosszékbe ült, a karfán könyökölt, állát támasztotta, fürkésző pillantását köztem és Faludi között járatta. Faludi előbb az asztalához lépett, felkapott róla egy papírt, aztán leült velem szemben. Megköszörülte a torkát, és belekezdett mondandójába:

– Gondolkodott már rajta, hol fogja a nyári gyakorlatot tölteni, Marnyik elvtársnő?

– Nem, nem igazán – vallottam be őszintén.

Az elmúlt pár hónap annyira hektikus volt, hogy eszembe sem jutott a nyári gyakorlat. Előző évben a Hazafias Népfront* hetilapjánál, a Szabad Földnél kaptam helyet az egyik csoporttársammal, a Szovjetunióból érkező újságokban megjelent cikkeket fordítottuk oroszról. Akkoriban történt a Vosztok-3 és a Vosztok-4** űrrepülés is, annyi szöveget fordítottam róla, hogy örökre az emlékezetembe égett a két küldetés minden apró kis részlete. Álmomból felkeltve is pontosan meg tudtam volna mondani, hányszor és mennyi idő alatt kerülték meg a Földet.

– Június közepén van a leadási határidő, nem? – ijedtem meg. – Vagy rosszul emlékszem, elkéstem?

– Nem, nem, szó sincs róla – nyugtatott Faludi. – Csak azért kérdezem róla, mert ajánlást kapott.

– Ajánlást?

Arra gyanakodtam, hogy a Szabad Földhez akarnak visszahívni, és örömmel mentem is volna, mert ugyan a fordítás nem volt a kedvencem, azért érdekesnek találtam a munkát. A fizetés elhanyagolható volt, arra éppen elég, hogy ne Vaszilij pénzéből kelljen megvennem magamnak ezt-azt.

A levél azonban, amit Faludi a kezében tartott, nem a Szabad Földtől jött.

– Pokornyijov tábornok elvtárs üzenetet küldött ma reggel. – Szívem botlott egyet a döbbenettől. – Szeretné, ha a nyári gyakorlatán segítené a Magyar Néphadsereg és a Szovjet Hadsereg tisztjei között a kommunikációt tolmácsolással vagy fordítással, ahogy azt a helyzet megköveteli.

Abból, ahogy Faludi rám nézett, le tudtam vonni a kétségbeejtő következtetést, hogy egészen biztosan azt hiszi, viszonyom van a tábornokkal. Magamon éreztem Pavlov pillantását is, de nem mertem odanézni. Arcom égett a szégyentől, és legszívesebben magyarázkodni kezdtem volna, hogy nekem egyáltalán semmi közöm Ivan Pokornyijovhoz. Az viszont talán gyanúsabb lett volna, mintha megjegyzés nélkül hagyom, kitől jött a kérés. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam rendezni összekuszálódott gondolataimat. Hatalmas lehetőség volt, viszont a gondolatra, hogy együtt kelljen dolgoznom Pokornyijovval, hányinger fogott el.