Az örök határsértő

28. fejezet - Harmadik felvonás

Sokat gondoltam Borira.

Nemcsak azért, mert szokásommá vált hátranézni a vállam felett, akárhol jártam, és nemcsak azért, mert frusztrált Pokornyijov hallgatása. Hanem azért is, mert magányos pillanataimban Bori sorsán rágódtam. Vajon mit tesznek vele, ha elfogják? Hány évet kap és hol? Vagy talán...? Megborzongtam, és inkább megálljt parancsoltam a gondolatmenetnek, különben beleőrülök.

Azon a héten kevés időm maradt ezen tanakodni, a tolmácsolási és fordítási munka lefoglalt, felemésztette minden erőmet. A katonai szakszövegek felett könyökölve gyakran azon morfondíroztam, hogy átkérem magam a Szabad Földhez. Adjanak három tucat cikket akármelyik űrrepülésről, azt is szívesebben fordítottam volna, mint amit a két hadsereg tisztjei tettek le elém.

– Meg fogok bolondulni – panaszkodtam Vaszilijnak és Averkijnek.

Vaszilij csütörtök délután érkezett meg Budapestre, valami dolga akadt másnap a parancsnokságon. Hárman ücsörögtünk a nappaliban, én Vaszilij ölében az egyik karosszékben, az orosz a combomat cirógatta. Averkij a nyitott ablakban cigarettázott, fejét hátrahajtva, az üvegnek támasztva révedt a távolba. A tetők felett a város narancssárga fényei összeolvadtak az este bársonyos sötétkékjével.

– Egyszerűen fogalmam sincs, mi a fenét keresek én egy ilyen helyen – folytattam. – Teljesen hülye vagyok ehhez.

– Ne mondd ezt – rótt meg szelíden Vaszilij.

– Ha ez megnyugtat, a tisztek java teljesen hülye a munkájához – kotyogott közbe Averkij.

– Te persze nem vagy az – szúrt oda Vaszilij.

– Természetesen nem – húzta ki magát Averkij.

– Persze, hogy nem, te Szovjetunió Hőse – cukkolta Vaszilij.

Averkij nyitotta a száját, hogy visszavágjon, ám ekkor kopogtattak.

– Szerencséd – morogta Averkij.

Elnyomta a párkányon a cigarettát, és kidobta a csikket az ablakon. Elhaladtában lökött egyet Vaszilij vállán, Vaszilij megpróbált utána kapni, de Averkij elhajolt.

– Két hülyegyerek – csóváltam fejem.

Vaszilij somolygott, és csókot nyomott az arcomra.

– Belerázódsz majd – tért vissza az előző témához. – Ne add fel rögtön az első pár nap után.

– Jaj, de olyan nehéz...! – sopánkodtam.

– Elhiszem, édes Magda, de ügyes vagy te, menni fog ez neked – biztatott, és ajkaihoz emelte kezem.

Averkij ezalatt ajtót nyitott, meglepetten üdvözölte a vendéget:

– Ivan, hát te?

– Hát én – jött a mogorva válasz. – Magda?

– Itt van.

– Remek, már csak ő hiányzott – dörmögte Vaszilij.

Felugrottam öléből, és megigazítottam a felgyűrődött szoknyámat. Vaszilij szintén talpra szökkent, és megállt mellettem. Pokornyijov egy másodperccel később toppant be a szobába, kezében egy mappát hozott. A látványtól görcsbe ugrott a gyomrom, rögtön sejtettem, hogy mivel kapcsolatban jött el hozzám. A tábornok végigmért előbb engem, aztán Vaszilijt.

– Hát maga – erősen megnyomta a szót –, Minovszkij elvtárs?

– Tábornok elvtárs – biccentett Vaszilij. – Holnap a parancsnokságon lesz dolgom.