Az örök határsértő

22. fejezet - ...ha a te szemeidben sötétség rejtőzik?

megjegyzés: a 21. és 22. fejezetek összefüggő címét Madonna 'Sanctuary' dalából idéztem.

_____

Vaszilij és Averkij között könyököltem az ülés támláján, komoran pásztáztam a környéket: a porta lámpájának fénykörén túl mozdulatlannak tűnt az éjszaka, engem mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valaki, Bori vagy valamelyik cinkostársa ott rejtőzik sötétben.

– Remélem, nem bukkannak fel – mormoltam.

– Ne félj, itt vagyunk veled – nyugtatott Vaszilij.

– Na, meg egy AK is – jegyezte meg csak úgy mellékesen a volánon könyöklő Averkij.

– Egy AK? – visszhangozta Vaszilij.

– Aha, ott az ülés alatt – bökött hátra Averkij.

Lehajoltam, és benyúltam az ülés alá, kitapintottam egy gépfegyver hideg csövét. Elkaptam a kezem, és felegyenesedtem, ugyanolyan döbbenten meredtem Averkijre, mint Vaszilij.

– És mégis hogy kerül oda? – gyanakodott Vaszilij.

Averkij széttárta karjait.

– Hát, ki tudja? Biztos véletlenül beesett az ülés alá, és nem vettem észre.

– Véletlenül, mi? – Vaszilij megcsóválta fejét. – Ha elkapnak vele, rohadt nagy bajban leszel, magyarázkodhatsz a hadbíróságon.

– Jaj, ne sápítozz már itt nekem – legyintett rá Averkij. – A katonai rendőrség hozzám sem merne szólni, még ők kérnének elnézést, hogy megtalálták nálam.

Szerencsére, nem kellett tovább hallgatnom a szóváltást, ugyanis Lilla kilépett a szálló ajtaján. Szorosan ölelte át magát, és körbefordult, minden bizonnyal engem keresett. Felkaptam a táskámat, és kimásztam a hátsó ülésről. Vaszilij letekerte az ablakot, és elkapta kezem.

– Ha tízig nem jössz ki, utánad megyünk – emlékeztetett a megbeszéltekre.

– Nem lesz semmi baj. – Lehajoltam hozzá, és nyomtam egy könnyű csókot a szája sarkába. – Ne aggódj.

– Hogyne aggódnék érted, édes Magda – dörmögte Vaszilij. – Menj, essünk túl rajta – eresztett el.

Elindultam az idegesen toporgó Lilla felé, a lány felkapta fejét lépteim zajára, a sötétséget fürkészte.

– Te vagy az, Magda? – szólt oda.

– Én. – Megszaporáztam lépteim, hamarosan megálltam Lilla mellett. – Mehetünk is.

Lilla biccentett, és intett, hogy kövessem.

A kollégiumra emlékeztetett a szálló: a falakat körülbelül szem magasságig menta zöldre festették, a padló sakktábla mintás volt, a folyosó végében, a lépcső mellett magas, cserepes növények zöldelltek. A recepciónál egy idős, szemüveges hölgy ült, mögötte egy résnyire nyitva hagyott ajtó vezetett egy másik helyiségbe, odabentről egy rádió zúgott halkan.

Az előtérbe lépve a hölgy szigorú tekintete felénk villant, felállt a székéből.

– Jó estét – köszönt kimérten.

– Szép estét. A kiskönyvem kell? – túrtam a táskámba.

– Úgy van – nyújtotta kezét a nő.

Elvette tőlem az igazolványomat, majd odahúzott maga elé egy vastag könyvet, abba jegyzett fel valamit. Próbáltam nem túl feltűnően leskelődni, miközben az adataimat írta fel, hogy meglátok-e más nevet abban a bizonyos könyvben, de fejjel lefelé nem tudtam kibogarászni a kézírását.