*Hasi szemszöge*
Jó idő eltelt azóta, hogy elraboltak és visszatértem. A napjaink nagyon egyformák voltak. A szabadidőmben vele voltam. Volt, hogy elkísértem a vizsgálatokra, de volt, hogy valamelyik testvérem ment el helyettem, mert lekötött a színház és az egyéb fontos teendőim, de ezt Nóri megértette és támogatott is.
Április volt és már nem sok volt hátra a terhességből és az esküvőig meg még kevesebb. Egészen boldogok voltunk, de az élet mindig elénk dob valamit ami mindent megváltoztat, pedig már azt reméltük, hogy semmi nem állhat kettőnk közé.
Egy átlagos napnak indult az a nap is. Reggel felkeltünk, reggeliztünk és én elindultam a színházba, ő pedig otthon maradt.
Mikor elindultam már volt egy rossz előérzetem, de próbáltam róla elterelni a figyelmem, hogy nehogy baj történjen út közben.
A II. Richárdot próbáltuk amikor hirtelen megint rossz előérzetem támadt, de olyannyira, hogy egy percre lefagytam és csak álltam ott. A rendező pedig nem értette mi van velem így szünetet rendelt el. Kicsit rosszul éreztem magam emiatt mármint a szünet és a lefagyás miatt.
Ati jött oda hozzám és furcsán nézett rám, majd megszólalt:
- Van valami baj?
- Nem.. vagyis nem tudom. - hadartam össze-vissza.
- Tehát akkor most van baj vagy nincs? - kérdezett vissza miközben leültünk a színpad szélére.
- Nem tudom, reggel volt egy rossz érzésem, de elmúlt.. aztán most próba közben is előjött ez az érzés és emiatt hirtelen lefagytam.
- Értem, lehet jobb lenne ha haza mennél. - tanácsolta és hátba veregetett.
- Nem lehet! Mi lesz akkor a próbával meg a holnapi előadással?
- Pihenned kellene! Mostanában túl sokat vagy itt. Hogy holnap száz százalékos legyél jobb ha most haza mész. Menj csak majd mindent elintézek itt. Holnap találkozunk. - javasolta és kikísért a próbaterem ajtaján.
Próbáltam kissé megnyugodni és az öltözőm felé vettem az irányt. Minden rosszra gondoltam már és az jutott eszembe, hogy felhívom Nórit. Meg is tettem, de nem vette fel, ami nagyon furcsa volt, mert akkoriban mindig egyből felvette ha én hívtam. Kifelé ment is többször próbáltam hívni, de nem jártam sikerrel.
Most már próbáltam a vezetésre koncentrálni, de igazából fáradt is voltam. Nem mentem túl gyorsan és emiatt kétszer rám is dudáltak, de ez nem zavart annyira.
Megálltam a ház előtt a parkolóban és elindultam az ajtó felé, majd meglepődve láttam, hogy nincs nyitva az ajtó így elő kellett kotornom a kulcsaimat.
Nagy nehezen megtaláltam őket és bejutottam a lakásba, de furcsálltam, hogy Nóri nincs sehol se, aztán találtam egy levelet az asztalon:
" Drága Szerelmem!
Emberölési kísérlettel vádolnak és kijött a rendőrség. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy nem tettem semmit és nézzenek rám, hogy nem is tudnék ebben az állapotban tenni semmit. Nem segített a dolog azt mondták be kell mennem velük, mert ez a protokoll. A legközelebbi kapitányságra visznek. Ne aggódj miattam, de amint ezt olvasod gyere be hozzám.
Vigyázz magadra!
Szeretlek!
Nóri"
Megrökönyödve álltam a levél előtt és hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek. Le kellett egy percre ülnöm, hogy magamhoz tudjak térni. Aztán összeszedtem magamat és elindultam a legközelebbi rendőrségre. Nagyon dühös voltam, hogy képesek voltak elrángatni valami félreértés miatt és ennek hangot is adtam ott.
A Hölgy a pultban nem értette mi bajom van és azt állította, hogy nem hozták be őt ide. Akkor állt össze a kép a fejemben, hogy nem rendőrök hozták őt el, hanem valaki elraboltatta.
Próbáltam bejelenteni az eltűnését és mutattam nekik a levelet is amit hagyott, de nem akartak foglalkozni velem. Egész este őt kerestem a városban, de nem találtam rá, majd hullafáradtan haza mentem és bedőltem az ágyba szomorúan.
* Nóri szemszöge*
Amikor kivezettek már furcsa volt az egész. Két oldalról megfogták a karom és amikor kiértünk a lakásból nem egy rendőrautóhoz vezettek hanem egy furgonhoz. Abban a pillanatban esett le, hogy ezek ketten nem is rendőrök. Próbáltam kiszabadulni, de már nem lehetett bepasszíroztak a furgonba és elhurcoltak, de előtte elvették a telefonomat, hogy ne tudjak felhívni senkit se.
Hosszú volt az út és közben be is aludtam. Végig azon kattogott az agyam, hogy Hasi halálra izgulhatja magát miattam.
Végül az autó egy nagy fékezéssel megállt és kiszedtek belőle. Egy tanya szerűségre vittek és elképedve álltam a főnökük előtt:
- Te? Te nem börtönbe vagy? - szegeztem neki a kérdést.
- Nem, hala Istennek megtudtam lógni és most a családommal lehetek.
- Te elmebeteg! Én nem vagyok a családod! - vágtam rá és próbálkoztam a szökéssel.
- De most már igen! Örökké együtt leszünk és én leszek a gyerekeid apja! - mondta, majd közelebb jött és megakart csókolni, de én szemközt köptem.
Letörölte a nyálat és adott nekem egy pofont, de nem bántam, mert legalább nem csókolt meg.
- Ő itt Dalma, a szobalány. - mutatott be nekem egy középidős hölgyet.
Nemsokkal összebarátkoztam Dalmával és megígérte nekem, hogy segíteni fog kijutni innen.
Ezekben a hónapokban a poklot jártam át. Állandóan közeledni próbált felém ez a kretén, de én mindig kitaláltam valamit, hogy a kedvét vegyem.
Állandóan a szökésen és Hasin járt a fejem. Már azt gondoltam, hogy elfelejtett és van neki mása és emiatt szomorú voltam. Teljesen el voltam zárva a külvilágtól nehogy megtudjak lógni onnan.
Már négy hónapja voltam fogoly amikor megszülettek a kicsik. Egy fiú és egy kislány, ahogy anno az orvos megmondta. Miklós Gábor és Kinga Andrea ahogy terveztem, de így már még nehezebb és veszélyesebb volt a szökés ötlete. Mindenképpen megakartam lógni onnan, mert ez nem élet. Unalmasan teltek a napok és gyötört a gondolat, hogy Hasi mással van. Gyötört az is, hogy nem tudom mit csinál vagy, hogy mi van vele, de nem tudtam megszökni még.
Közel egy év telt el az elrablásom óta. Nagyon sok minden rosszon mentem keresztül, ez a gyökér egy csomószor megvert, mert nem voltam hajlandó azt tenni, amit ő mondott, mert nekem senki sem parancsol. Aztán egy napon a gyökér haverjait elküldte valahova, ő pedig beült a házba tévét nézni. Remek alkalom volt, Dalmától elkértem a sodrófát és lecsaptam, mint egy nyulat. Megkötöztem, elvettem a telefonját és visszaszereztem az enyémet is. Értesítettem a rendőrséget, de már tudták, hogy ki vagyok, mert egy éve nyomoztak utánam és Hasi nem akarta feladni a nyomozást utánam.
Fogtam a holmijaimat és elvettem a kocsi kulcsokat. Jogosítványom nem volt, de tudtam, hogy hogyan kell vezetni. Mondtam Dalmának, hogy várja meg a rendőröket, kivettem az összes pénzét Máténak és adtam neki annyit amennyivel utánam tud jönni, megadtam a címet bepakoltam a kocsiba és elindultam Pest irányában. Kalandos út volt, de szerencsére haza értem, akarom mondani haza értünk épségben. A kulcsom nem volt meg így muszáj volt becsöngetnem a két gyerekkel a kezemben.
* Hasi szemszöge*
Más na szörnyű fejfájással ébredtem és a színházba beteget jelentettem, hogy keresni tudjam. Egész nap kerestem, de Pesten semmi nyoma nem volt. A következő nap már tudtam bejelentést tenni a rendőrségen és már ők is keresték, de nem volt semmi haszna.
Közben visszamentem a színházba, hogy valami egy kicsit elterelje a figyelmem. Próbáltam mindig a száz százalékot nyújtani, de nem mindig jött össze. Az előadások ennek ellenére sikeresek voltak.
Nagyon sok lány akart a hónapok alatt a közelembe férkőzni, de mindenkit elutasítottam. Közben kerestek Nóri szülei is, de először azt kamuztam, hogy minden rendben csak Nóri mindig fáradt így nem tud beszélni. Aztán többször is kerestek és már nem bírtam tovább így élni így aztán elmondtam nekik az igazat. Nem hittek a fülüknek és a keresésbe kezdtek ők is, de ők sem jártak sikerrel.
A rendőrség fél év keresés után feladta és eltűnt személynek nyilvánították. Én meg nem tudtam mit tegyek, nem akartam feladni a keresést, mert borzasztóan hiányzott és azt se akartam elhinni, hogy meghalt. Távolabb is kerestük, de szintén nem jártunk sikerrel. Már szinte mindenki feladta a keresését csak én nem. Már azon voltak, hogy keresek valakit, aki elfeledteti velem, de az az igazság, hogy én nem akartam őt elfelejteni.
Körülbelül egy éve tűnhetett el amikor az egyik nap ültem otthon a laptopom előtt, mert éppen írtam, amikor megszólalt a csengő. El sem tudtam képzelni ki lehet az. Arra gondoltam, hogy megint valaki aki leakar beszélni a keresésről. Aztán azt gondoltam, hogy valaki engem is elakar rabolni, de ezt aztán nem tartottam túl valószínűnek.
Gyorsan felálltam, kerestem egy melegítőt és az ajtó irányában indulta hirtelen kinyitottam az ajtót és mikor megpillantottam, hogy ki áll az ajtóban majdnem megállt a szívem.
- Nóri? - kérdeztem boldogan.
- Igen, mi az már meg sem ismersz? - kérdezte kicsit morcosan, majd hirtelen a két karjára esett a pillantásom.
- De,de. Én.. Ők.. - kezdtem bele.
- Igen, ők. - felelte...
Bekísértem őket az ajtón és leültettem az ágyra, átvettem tőle az egyik kicsit, majd gondolkozás nélkül megcsókoltam....
