Szöul csillaga (BTS ff.)《COMPLETED》

14.

❗❗❗A dőlt betűs rész felkavarható lehet a gyenge idegzetűeknek, csak saját felelősségre! Lejjebb is le lesz írva a lényeg, szóval nem marad le semmiről❗❗❗

Tizenhátom éves voltam. A parkolóval szemben vártuk, hogy Anne visszajöjjön. A kocsiban hagyta a táskáját. Anyám a hátam mögött állt. A nagynéném átvágott az úton, amikor egy kocsi hirtelen feltűnt a semmiből, és... Anne két métert repült. Vér borított mindent, a betont, Anne-t, a kocsit.  A földön heverő nő jobb karja és lába természetellenesen kifacsarodtak, a kiálló csontról véres cafatok lógtak. Mozdulatlanul feküdt. Felsikítottam. Anyám észbe kapott a sokkból és maga felé rántott, de későn. Mindent láttam. Akkor azt hittem, meghalt, annyira mereven hevert a betonon. Valaki mentőt hívott, mások ordibáltak. Én zokogtam, egész testemben remegtem. Anyám próbált csitítani, de az ő keze is megremegett. Sziréna szakította félbe a sírásomat  az utálatos, sivító hang kitöltött mindent.

- Lilyanne! - tompa hang ütötte meg a fülem, mintha víz alól hallottam volna.

Kék és piros fények villództak, a sziréna szinte megsüketített.

- Lily! - a hang olyan tompa, olyan távoli volt, a sziréna valós, a kiabáló emberek kétségbeesése... A rendőrök határozott, tárgyilagos utasításokat osztogattak, a mentősök...

- Lily!

Hirtelen egy barna szempárral találtam szembe magam, amint aggódva fürkészett. A világ kitisztult, láttam, hallottam, éreztem.

Forró könnyek csorogtak le az arcomon.

- Vége van. Itt vagyok - nézett a szemembe. - Itt vagyok.

Erőtlenül a nyaka köré fontam a karomat, ő pedig a hátamat simogatva nyugtatott.

- Itt vagyok - ismételte. - Vége van.

Az illatára koncentráltam, a teste melegére, lágy hangjára, a karjaira körülöttem. Kapkodva vettem a levegőt.

- Mélyeket lélegezz! Be... Ki... Be... Ki...

Amikor lenyugodtam, elhúzódtam. Az arcunk vészesen közel volt egymáshoz. Jimin nyelt egyet és közelebb húzódott,  én pedig egyre hevesebben dobogó szívvel szintén ezt tettem. Puha ajkai lágyan érintették az enyémeket, az íze még mohóbbá tett, de visszafogtam magam, miközben közelebb vont magához. A hajába túrtam, sötét tincsei jólesően siklottak az ujjaim között.

- Mostantól az epres szájfény a kedvencem - motyogta bele a csókba. Elmosolyodtam és visszacsókoltam.

Amikor elváltunk, a vállának döntöttem a fejem. Mindketten kapkodtuk a levegőt.

- Mi történt? - kérdezte gyengéden.

Összeszorítottam a szemeimet.

- Jól vagyok.  - Jimin pólója tompította a hangomat.

- Az előbb nem voltál, Mee. Halálra rémisztettél. Ha nem akarsz róla beszélni, nem muszáj, de talán ha elmesélnéd valakinek...

Könnyek égették a szemem, a torkom elszorult, de elakartam mondani neki. Azt akartam, hogy tudja.

- Kislányként jártam utoljára itt. Tizenhárom éves voltam, amikor a nagynénémet a szemem láttára gázolták el. Két évvel ezelőttig terapeutához jártam, mert képtelen voltam feldolgozni. Anyámnak egy év is elég volt, én viszont... Az a duda... Hallottam aznap is. Régen kocsiba se voltam hajlandó ülni. Ennél voltam rosszabb állapotban is. Sikoltozva ébredtem, mindenhol szörnyű dolgokat láttam. De aztán a rémálmok lassan  eltűntek, én pedig feldolgoztam a balesetet, de vissza nem jöttem mostanáig. Képtelen voltam rá - elhallgattam egy pillanatra. - Anne-nek volt egy babája. Elvesztette.

- Sajnálom - mondta fájdalmas hangon.

Felemeltem a fejem és ránéztem.

- Köszönöm. Ha nem vagy itt...

Egy csókkal folytotta belém a szót, amitől a maradék szorngásom és nyugtalanságom is elszállt.

- Gyere. Késő van.

Összekulcsolta az ujjainkat, én pedig lassan újra önmagam lettem. Megtanultam irányítani a feltörő képeket. Felnőtt fejjel nem volt már olyan ilyesztő, mint tudatlan kislányként.

A telefonom rezgett, mire fél kézzel elővettem. Minho küldött egy fényképet, amin a Alice's table előtt álltak. Mosolyogva lőttem egy képet a melettem sétáló idolról és válaszul elküldtem.

Minho:
Az ott Park Jimin....

Lily:
Igen.

Minho:
Melletted.

Lily:
Igen.

Minho:
Hogy mi?!

Lily:
Hosszú történet.

Minho:
Lesz időd elmesélni. Én meg azt hittem, felvághatok egy kávézóval...

Mosolyogva elraktam a telefont, ahogy befordultunk az utcánkba. Senki nem járt erre. A kapu előtt megálltunk.

Jimin felnézett a sötét házra.

- Jó éjt, Mee - mondta végül.

Összevont szemöldökkel meredtem rá.

- Nem mész sehova. Mikor aludtál utoljára rendesen? Nem fogom hagyni, hogy félholtan vezess.

- Lily...

- A kanapén elférsz - vágtam közbe. - Kérlek, Jiminie... Túl sokat dolgozol.

- Jól van - ereszkedett meg a válla. A rávetülő árnyékok kiemelték a szemei alatt ülő karikákat.

Kinyitottam az ajtót. A házban csend honolt, ahogy felkapcsoltam a villanyt. Betereltem Jimint a nappaliba, aki szó nélkül ráhuppant.

- Hozok neked párnát és takarót.

- Segítsek? - emelkedett fel, de visszanyomtam.

- Boldogulok.

Az ágyneműs szekrény előtt állva huzatoltam, majd felkapva a paplant, becsuktam a szekrényt és halkan lementem. A nappaliba érve Jimint a kanapén fekve találtam, félig lelógott az egyik lába. Óvatosan visszaraktam. A fejét felemelve alátettem a párnát, majd betakartam. Egy pillanatig csak néztem rá. Leginkább egy angyalra hasonlított, ahogy békésen  feküdt. Hátrasimítottam a haját és nyomtam egy puszit a szájára. Majd még egyet.

- Jó éjt - suttogtam puha ajkaira. Jimin aranyosan szusszant egyet.

Felegyenesedtem, lekapcsoltam a villanyt, hogy aztán az emeletre felérve elküldjem Camy-nek az alvó Jimin képét. Meg sem várva a válaszát, az ágyba zuhantam. Arra sem volt energiám, hogy átöltözzek, vagy fogat mossak.