Szöul csillaga (BTS ff.)《COMPLETED》

2.

Alapszinten tudtam koreaiul. Anne sok dologra megtanított, amikor tudott, de amióta a család a világ két részén maradt, apám különórákra járatott. Idén szeptemberben akartam letenni a középfokút, hogy aztán elvégezzem a felsőfokút is, de az utolsó évem miatt egyetlen órán sem vettem részt. Sok lett volna. Apámmal megegyeztünk, hogy ha hazaértem, újra járni kezdek majd, de talán nem is lesz rá szükségem. Indulás előtt jó pár anyagot átnéztem, és egy szótár is lapult a bőröndömben. Biztos, ami biztos. De a kesze-kusza jelek kiolvasása még így is némi gondot okozott, ahogy a hátamon a táskámmal, vállamon a sporttáskával, bal kezemben a bőröndöm fogantyújával, és a jobban a telefonommal hol Anne üzenetére néztem, hol a táblákra és a főváros forgatagára.

A járat késett. Jó pár órát, így csak másnap délután futott be a gép. A nagynéném üzenetet küldött, hogy sem ő, sem a férje nem tudnak értem jönni, de üljek be egy kávézóba, aminek a címét megadta, és várjam meg ott.

Végül sóhajtva a farzsebembe csúsztattam a készüléket, majd elindultam. Nem sokra emlékeztem a városból, de a forgatagra igen. Megnyugtatott, hogy elveszhettem az emberek között.

Sétáltam pár saroknyit, aztán ellenőriztem a címet, miközben a térképet figyeltem. A kávézó már nem volt messze, de nem egykönnyen haladtam egy ekkora bőrönddel és a súlyos sporttáskával. Egy lámpa előtt toporogtam, de az előttem lökdösődő emberektől nem sokat láttam. Amikor a lámpa zöldre váltott, mindenki megindult. Mire én is a zebrához értem, újra pirossá vált, mire megtorpantam a járda szélén és türelmetlenül vártam. Ennyi ember között legszívesebben felvettem volna a maszkomat, de a táskámból macerás lett volna előbogarászni.

A lámpa éveknek tűnő idő után végre megkönyörült rajtam, én pedig hálásan siettem az út túloldalára. Azonnal jobbra fordultam a sarkon, a bőrönd nehéz súlya elzsibbasztotta kimerült karom. Annyira beletemetkeztem a térképbe, hogy észre sem vettem a felém közelítő talpig feketébe öltözött alakot, csak amikor már késő volt. Olyan erővel ütköztünk egymásnak, hogy a telefonom kirepült a kezemből, én pedig hátratántorodva kis híjján hanyatt vágódtam. A bőrönd fogantyúja kiesett a kezemből, ahogy nekiütközött valaminek, a sporttáska pedig lecsúszott a vállamról az ütközet erejétől. Döbbenten álltam, miközben a srác lehajolt a telefonomért. Fekete csuklyáját mélyen az arcába húzta.

- Bocsánat - szabadkoztam automatikusan angolul, miközben a táskámért nyúltam, a társa pedig a fekete bőröndöt állította talpra.

- Az én hibám, nem figyeltem eléggé - egyenesedett fel, és felém nyújtotta a telefont, én pedig kővé dermedtem a döbbenettől, amikor megpillantottam sötét szemét és homlokára hulló haját, arca jellegzetes formáját.

- Park Jimin? - hitetlenkedtem. Camy elfog ájulni, ha ezt megtudja!

Jimin azonnal pisszegni kezdett a társával együtt, miközben körbenéztek, de hallótávolságon belül senki nem tartózkodott.

Jobban szemügyre vettem a másikat is, szintén feketében. Próbáltam azonosítani a BTS másik tilosban kóricáló tagját, de nekem mind olyan egyformának tűntek. Csak Jimint és Taehyungot voltam képes felismerni. Ő valamelyik rapper lehetett. Talán Suga? De a rendes neve nem jutott eszembe. Nem is érdekelt. Camilla fangörcsei során képtelen voltam megjegyezni az arcokat, a neveket, nemhogy összerakni a kettőt. Csak Jimint és V-t ismertem fel biztosra. Azt még nekem is el kellett ismernem  hogy utóbbi tényleg jól nézett ki. Vele szimpatizáltam is valamelyest. De csak egy nagyon kicsit.

- Igen - bólintott Jimin a feltett kérdésre és egy olyan mosolyt villantott rám, amiért Camy a lelkét is eladta volna. - De rohadtul nem kellene itt lennünk, szóval megtennéd,  hogy nem szólsz senkinek, hogy láttál minket itt?

- Persze - bólogattam megértően, majd végül feljebb emeltem a telefonomat. - De azért csinálhatok rólatok egyetlenegy képet? A legjobb barátnőm ölni tudna azért, hogy most a helyemben lehessen.

- Miért is ne? - vonta meg a vállát Valószínűleg Suga és elmosolyodott. - Egy ARMY boldogságáért egy kép nem a világvége.

- Köszönöm - biccentettem hálásan, majd lőttem egy képet.

- Hát akkor mi megyünk - húzta újra a fejébe mélyen a csuklyát Jimin, miközben mosolyogva kémlelt ki alóla. - Véletlenül sem láttál minket, csak miután leléptünk, ugye?

- Igen, addig egy szót se szólok - ígértem és figyeltem a két idol távolodását, aztán sarkon fordultam. Háromszáz méter után balra fordultam, ellenőriztem a címet, a nevet és belöktem a kávézó ajtaját. Leültem az ajtó melletti székbe és kávét rendeltem.

Camy őrjöngeni fog.