Átverve//Kylian Mbappé//

17.resz

Reggel Ney még nem volt olyan állapotba, hogy fel tudjon nagyon kelni, fájt mindene. Csodálkozom tegnap, hogy bírt haza jönni. Csináltam neki egy gyors rántottát mivel már így is késésben vagyok. Ma találkozok Masonnel.
- Én nagyon nem támogatom az ötletet. - Pampogja nekem a legjobb barátom miközben tele van a szája.
- Milyen ötletet? - Kérdezem.
- Azt, hogy találkozol azzal a barommal...
- Tudok vigyázni magamra és nem barom oké?
- Meg kellene hallgasd Kyliant!
- Jajj, hagyjál már vele. Ezek után rá sem akarok nézni. Még oda pofátlankodik a kórházba.
- Hé, akkor én hívtam.
- Jó, de akkor is! - Mérgelődök. - Jólvan drágám, nekem most mennem kell.
- Oké, de itthon mindent elmesélsz!
- Jó, jó na de nagyon ne menj sehova nehogy nekem valami bajod legyen. - Még gyorsan vettem magamra egy pillantást a tükörben és elindultam, gyalog megyek mivel csak itt leszünk a sarki kávézóban. Általában akármilyen találkozom van a másik fél mindig hamarabb oda ér, ez persze a világi szerencsétlenségemnek köszönhető. Mire oda értem Mason már persze ott ült az egyik asztalnál és szürcsőlgette a kávéját. Még be sem értem az ajtón de már kiszúrt és nagy mosollyal az arcán integetett nekem. Leültem mellé és jött is a kiszolgáló lány. Egy sima fekete kávét kértem mivel nagyon fáradt vagyok a tegnap esti incidens miatt.
- Azt hittem sose érsz ide. - Nevét Mason.
- Hát, még reggelit kellett csinálnom Neymarnak.
- Ja, de mégis mit keres nálad? - Nem értem miért de láttam a féltékenységet a szemében.
- Tegnap történt egy kis balesete, és ezért nálam aludt.
- Ohh értem, milyen baleset?
- Hát, szerintem azt nem mondom el, az az ő dolga.
- Oké. - Még rengeteget beszélgettünk. Egyszer csak Mason felált majd én is követtem a tettét, fogalmam sincs, hogy mire készül. Egyre közelebb jött hozzám majd megált és hirtelen megcsókolt. Nem igazán tudom miért de nem elleneztem.
- Uhh... Bocsi, nem kellett volna. - Pirul el a fiú.
- Nyugi, semmi. - Egyszer csak arra kapjuk magunkat, hogy mindenki minket néz. Kértük a számlát, hogy ki jussunk innen mivel elég kínos, hogy az egész kávézó minket nézett.
- Nem megyünk inkább fel hozzám? - Egy csábos mosoly követi a mondatát.
- Ohm.. De, mehetünk. - Nem tudom mit csinálok jelenleg. Nagyon aranyos srác, nem szeretném vissza utasítani. Kifizettük a kávékat majd elhagytuk a kávézót és beültünk Mason kocsijába. Az út csendesen telt majd amikor oda értünk leültünk a kanapéra és Mason meg akart csókolni de én kénytelen voltam vissza utasítani mert a semmiből eszembe jutott Kylian mondata, "te az enyém vagy örökké"
- Sajnálom Mason, de nem megy ez nekem.
- Jó rendben, de valami gond van velem?
- Nem dehogy is én csak... - Megint elsírtam magam Mason pedig magához ölelt én pedig mégjobban elkezdtem zokogni.
- Kylian igaz? - Nagyon hamar rájött a sírásom okára.
- I-igen... - Mondom miközben rengeteg könnycsepp legördül az arcomon.
- Jólvan, ne sírj. Erősnek kell lenned, nem érdemel meg téged az a barom. - Igaza van, de az a mondat annyira a bennem maradt, hogy sose fogom elfelejteni. Egy barom Kylian és nagyon haragszom rá, de tisztában vagyok vele: Én az övé vagyok örökre.
- Aha. - Más nem jön ki a számon, talán haza kellene mennem és pihennem kellene mert alapból nagyon fáradt vagyok. - Figyelj, ha nem haragszol meg akkor én haza megyek, nagyon fáradt vagyok.
- Persze, menj csak. Elvigyelek?
- Igen, azt megköszönném. - Mondom miközben letörlöm a könnyeim.
Kimentünk a kocsihoz, de az út nagy része csendben telt. Aztán Mason megtörte a csendet.
- Sajnálom, hogy így alakult ez a mai nap...
- De ugye most nem haragszol?
- Nem, dehogyis. Viszont azért még valamikor találkozunk?
- Igen persze, talán jövőhét szerda, akkor pont ráérek.
- Oké, nekem is pont jó. - oda értünk elköszöntem Masontól majd bementem a házba. Most is épp csomó van a torkomban de tudom, hogy nem sírhatok Neymar előtt még a végén mérges lesz és baja esik. Inkább szépen fokozatosan elmesélem neki a történteket.
- Szervusz édesem, mi volt? Jól érezted magad? - Kezd bele boldogan annak ellenére, hogy utálja Mason Mountot.
- Hát... Nem is tudom...
- Hogy tessék? Tett veled valamit az a barom? SZÉTRUGDOSOM! - Ezen csak nevetek egyet, itt ül az ágyba össze tört arccal de verekedni akar.
- Nyugi nem csinált semmit, de te csak ne pattogj hanem pihenj. Egyébként hívtad Darlat? Jól van?
- Huhh, tiszta szégyen az a lány. A csávók neki dolgoztak és füvet akartak. - Húzza el a száját Ney.
- Mondtam én, hogy nem lesz jó vége úrfi! Legközelebb hallgass rám.
- Jó, jó na de meséld el mi történt.
- Hát legyen. - Elmeséltem neki mindent töviről-hegyire hiszen teljesen megbízok benne. Amint befejeztem az utolsó mondatot valaki kopogni kezdett az ajtón.
- Mégis ki lehet az? Hívtál valakit? - Kérdezem Neymart.
- Hmm... Lehet, na inkább nyisd ki. - Elmentem ki nyitni az ajtót, de szinte biztos voltam benne, hogy Kylian lesz az, és igazam is volt. Egyszerűen tökéletesen nézett ki, mind mindig. Akaratom ellenére is, de végig mértem a szememmel amit ő észre is vett. Tudtam, hogy ilyenkor mindig tesz valami perverz megjegyzést.
- Tetszik a látvány mi? - Öntelt mosollyal figyel engem.
- Mit keresel itt? - Szólok hozzá flegmán.
- Ney hívott, mondta hogy mi történt és gondoltam meglátogatom, bár nem gondoltam, hogy te is itt vagy mert azt mondta, hogy nem vagy itthon. - Zadarja le a francia. - Hátra fordulok és rá szegezem szúrós tekintetem Neymárra.
- Jó, akkor gyere be. - Bólint majd bennébb lép.
- Csá, haver. - Köszön először Kylian. Gondoltam itt hagyom had beszélgessenek a fiúk, nehogy még a végén meghalljak valami titkot, hihi. Elindultam a szóbam felé és közben azt éreztem, hogy Kylian engem bámul.
- Hova mész szépség? - kiabál utánam Kylian.
- El innen, hogy ne kelljen lássalak téged. - Nevetek, ezzel leplezve azt a fájdalmat ami bennem lakozik és az a fájdalom miatta keletkezett. Nem tudom elfelejteni ezt az embert, én még szeretem őt a lelkem mélyén, de félek ha adok neki még egy esélyt akkor még jobban össze töri a szívem.
Az a bizonyos mondata mindig eszembe jut, nem tudom kiverni a fejemből "Te örökre az enyém vagy". Annyira elmerengtem a gondolataimban, hogy elnyomott az álom. Arra ébredek, hogy valaki kopog az ajtómon és nagyon remélem, hogy Ney az és nem az az ember akit nagyon szeretek de annyira haragszok rá, hogy meg tudnám folytani!
- Gyereee ! -kiáltom fél kómásan. Kylian lép be az ajtón, hát...ki gondolta volna?
- Kérlek ne szólj közbe! - Kezdi a mondandóját.
- Oké, na de mond már aztán menj innen. - Flegmáskodok újra.
- Toni... Akármit csinálok nem bírlak kiverni a fejemből...
- Pedig ideje lenne... - Hazudok mivel ugyan így vagyok.
- Kérlek, hallgass végig!
- Jó.
- Nagyon szeretném ha adnál nekem egy esélyt. Bár látom rajtad, hogy már nem szeretsz engem. - Látom azt a szomorúságot az arcán amit akkor láttam mikor a házam előtt állt velem szembe. - Viszont én életem végéig szeretni foglak Antoniett Marion! - Most jött el az a pillanat, hogy muszáj megbocsájtanom neki. Nem mehet ez így tovább, csak szenvedünk.
- Tudod... Iszonyatosan haragszom rád és te is pontosan tudod, hogy miért de úgy érzem, hogy muszáj megbocsájtanom neked! Szóval adok neked egy új esélyt! - Ebben a pillanatban Kyli oda rohant hozzám és adott egy szenvedélyes csókot, amit persze nem is ellenezte. Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy Neymar az ajtónak támaszkodva figyel minket majd amikor észre vesz mind ketten elpirulunk, ő pedig nevet egy jót.
_______________________________________

Sziasztok! Itt is lenne a kövi rész remélem tetszik<3. Imádom írni ezt a könyvet csak sajnos iszonyatosan keves idom van ra. Suli ideje alatt talán ritkábban lesznek részek de tovább írom akkor is. <3