I'll help you, whatever it takes - Charles Leclerc ff

Katasztrófa vagyok

CHARLES

Nagyon megijedtem mikor kimentem, és láttam hogy Isabelle rosszul van. Azonnal odamentem és átkaroltam hátulról hogy megnyugtassam. De nem sikerült. Remegett a kezeim közt. Nagyon rossz volt így látni, ilyen...sebezhetőnek. Hirtelen aztán összeesett és elájult. Gyorsan felemeltem és bevittem a hidegről. Lefektetettem az ágyra és betakartam, mert bár nem volt magánál, reszketett. Befeküdtem mellé és magamhoz öleltem. Bár én még 1 órán keresztül fent voltam, Izzy nem ébredt fel. Bár aggódom hogy miért nem tért magához, örülök hogy legalább már nincs rohama. Szépen lassan végül, engem is elnyomott újból az álom.

Reggel mikor felébredtem gyorsan kipattantam az ágyból, mert nem találtam ott Isabellet. Körülnéztem a lakásba de nem találtam. Hol a fenében van? Mégis mikor ment el? Remélem semmi baj nem történt.

Egy fél óra múlva hazajött, egy szatyorral a kezében.

-Hála az égnek!-mentem oda és megöleltem.-Miért nem szóltál, vagy legalább hagytál hogy üzenetet hogy elmész? Aggódtam.

-Édes vagy. De nem akartalak felkelteni, biztos nagyon későn értél haza, és ki akartam szellőztetni a fejem. Elég kemény éjszaka volt.-dőlt neki a pultnak és lehajtotta a fejét.

-Elmondod mi történt?-álltam oda közelebb hozzá.

-Csak volt egy elég durva rémálmom, és annyira felzaklatott hogy pánikrohamot kaptam. Figyelj...nagyon sajnálom. Megértem ha ezek után nem akarsz velem maradni. Egy defektes katasztrófa  vagyok.-fájdalmasan rántotta meg a vállát, pont mint akit nem is érdekel az egész.

-Micsoda?-kérdeztem vissza azonnal. Rossz érzés volt hogy ilyeneket mond magára.
-Semmiért sem kell bocsánatot kérned. Arra meg ne is gondolj hogy elhagynálak ez miatt. Te se tetted mikor a monacói nagydíjon úgy viselkedtem mint egy hisztis gyerek. Szeretlek és nem akarlak elveszíteni.

-Én sem téged. Te vagy az egyetlen jó dolog ami történt az életemben.

Majd megölelt, én pedig viszonoztam. Pár percig így álltunk aztán halkan én törtem meg a csendet.

-El akarod mondani mi volt az álmodban?-szinte suttogva kérdeztem tőle.

-Igen...-Sóhajtott egyet, majd belekezdett.-Vak sötét volt, ott voltak a szüleim, akiket éppen ugyanúgy megöltek mint ahogy tették 15 éves koromban. Viszont Jackson volt aki végzett velük, az az ember aki pedig tényleg megtette, csak utána jelent meg. Elkezdtek felém haladni és azt mondogatták hogy az én hibám volt, hogy nem tettem semmit és nekem is meg kellett volna halni. Végül lezuhantam a sötétségbe.

Szinte megszakadt a szívem ahogy hallottam mit álmodott. Eddig is csak azon járt az esze hogy az ő hibája volt, és hiába mondogattam neki hogy felejtse el ezt a hülyeséget, sose tette igazán.

-Charles...tényleg sajnálom hogy egy katasztrófa vagyok. Vonzom a bajt, és veszélybe sodrok olyan embereket akiket szeretek. Ráadásul még ez a rohadt pánikroham is itt van...

-Ne mondj ilyeneket kérlek. Ezekről egyikről sem te tehetsz. Azoknak az embereknek az egyéni döntésük volt hogy rossz útra tértek.

-De én is azt tettem...semmivel sem vagyok jobb egyiknél sem.

-Dehogynem! Hiszen te most fogsz elkezdeni egy olyan helyen dolgozni, ahol elkaphatod a bűnözőket. Ez már önmagában is eredmény.

-Nem is tudom...kell egy kis idő hogy ezt végiggondoljam magamban.

-Csak kérlek szólj ha bármikor szükséged van rám.

-Megígérem.

Nem tudom mennyi időbe fog telni mire sikerül végre meggyőznöm Isabellet arról hogy jó ember, aki tény hogy elkövetett pár hibát, de épp most teszi őket jóvá. Mindenki más megbocsátott neki, csak önmaga nem.

Eltelt 4 nap mióta beszéltünk, és Isabelle teljesen magán kívűl van. Rányomta a bélyegét az az éjszaka elég durván a kedvére. Alig szólt valamit, ha próbáltam beszélgetni vele akkor is csak olyan válaszokat kaptam hogy "ja...", "aha", "nem" vagy épp csak bólintott valamit. Valamivel fel kéne dobnom. Nem szeretem ilyennek látni. Talán van is egy ötletem. Kimentem a teraszra telefonálni, szinte biztos voltam benne hogy nem fog utánam jönni mivel a hálószobát se hagyta el az elmúlt napokban, és enni se evett szinte semmit. Aggódom érte.

-Szia Max!

-Szia, mi a helyzet?

-Otthon vagytok ma Kellyvel? Vagy van valami tervetek estére?

-Nem igazán. Nem terveztünk semmit. Miért?

-Volt egy elég nehéz éjszakánk Izzyvel, és fel szeretném dobni a kedvét mert totál depis hangulatban van. Gondoltam ha elmegyünk mondjuk a vidámparkba akkor jobb kedve lesz.

-Én benne vagyok. Várj megkérdem Kellyt. KELLY VAN KEDVED ESTE VIDÁMPARKBA MENNI LECLERCÉKKEL??!!-olyan hangosan kiabált hogy szerintem beszakadt a dobhártyám.

-Jézus ember! Nem vagy normális, legközelebb takard el a telefont mielőtt ordibálsz.

-Benne van. Egy óra múlva felveszünk titeket.

-Okés, ja és amíg nem érünk oda legyen meglepetés.

-Úgy lesz. Na majd csörgök ha gyertek ki.

-Rendben. Hellooo.

-Szia!

Nem lepődtem meg hogy mikor visszamentem a házba Isabellet a szobában találtam. Kedvetlenül csak feküdt az ágyon, és nézett ki az ablakon. Leültem mellé az ágyra és rátettem a kezem az oldalára.

-Mit szólnál ha elmennénk ma este valahová?

-Hmm...hová?-rám se nézett. Odahajoltam az arcához és megpusziltam.

-Az legyen meglepetés.

-Ahhj...nem tudom. Nincs kedvem.

-Ha odaérünk majd megjön hidd el nekem. Szóltam Kellynek és Maxnak is.

-Na jó legyen.

Nehezen felkelt és összeszedte magát. Biztos hogy rossz kedvében van, mert még azzal se fogalakozott mit vegyen fel.

Komolyan mondom ez már a kínos csend. Egy szót sem szól. Olyan rossz őt így látnom.
Max telefonált hogy itt vannak. Izzyvel lementünk és beültünk a Hondába.
Mindent megteszek ma este azért hogy Isabellet jó kedvre derítsem. Mi más a dolga egy pasinak ha nem az hogy a nőt akit szeret boldoggá tegyen?