I love you more than...[MinSung]

21.fejezet

Jisung számára szinte fájdalmas volt visszamenni az iskolába egy idő után. Hiába voltak mellette a fiúk, hiába nem hagyták őt sose egyedül, Jisung régi, rossz szokása mégis napról napra visszaszökött, befészkelve magát újra a fiú mindennapjaiba. Az elején még úgy érezte, időnként pár óra kimozdulás nem probléma. Az első két-három alkalommal ez nem is jelentett gondot, de amikor épp egy fagyikelyhet kellett volna élveznie Seungminnal, Hyunjinnal és Felixel, másfél óra habozás után egy nehezen összerakott okkal tudott csak elszabadulni, mert úgy érezte, így is sokáig halogatta a tanulást. Ez után az alkalom után ahányszor a többiekkel találkozott, mindig sikerült korábban megszöknie a csapattól, a sokadik ilyen alkalom után viszont már úgy érezte, nincs is értelme elmennie. Valamilyen mondvacsinált okkal rendszeresen lemondta őket, alkalomadtán elejtette a "tanulni kell, nincs mese, év végén érettségi" mondatot is. Egy bizonyos idő után már a telefonján se kommunikált velük, viszont ilyenkor sose tudta eldönteni, mi miatt van nagyobb bűntudata; amiért nem szenteli minden figyelmét a tanulásnak, vagy mert végre vannak, pontosabban lennének barátai, de a tanulási kényszere miatt lassan el is veszíti őket.

Egy ilyen napot zárt ma is Jisung. Ma épp Hyunjint rázta le, mert a nyelvtan házija és felkészülése a dolgozatra fontosabb volt, így újra egy enyhe depresszív hangulatba csukta be a füzetét este tízkor. Sóhajtva néz az órájára, majd túr bele a már lenőtt hajába, amit újra kéne már festenie, de egyszerűen nem vitte rá a lélek. Úgy érzi, lassan újra elveszti a saját gondolatai felett az irányítást. Mi lett volna, ha, vagy, ha épp nem? Mi lesz, ha...? Ha a fiúk megunják a hülyeségét, és nem akarnak majd többet beszélni se? Ha már majd a szünetekben se fogják őt keresni? Felix viszont mindig velük van, és legjobb barátja is megérdemli, hogy végre egy rendes társaságban legyen, ráadásul ott van Chan is, akivel az elmúlt hetekben sikerült hivatalosan is egy párt alkotniuk. Nem akarja őt visszahúzni, de Jisung tudja, Felix nélkül tényleg véglegesen megbolondulna. Ha Minho...

Fejét felkapja a telefonja rezgésére, értetlenül véve a kezébe a készüléket. Nagyot ugrik a szíve, hisz Minho neve villog a képernyőn.

- Már azt hittem, fel se veszed - nevet az idősebb a telefonba, mikor Jisung pár másodperces döbbenet után a füléhez emelve a telefont válaszol a hívásra. - Féltem, hogy már alszol.

- Épp most fejeztem be a tanulást - mondja az idősebbnek fáradtan, újra a hajába túrva, lehunyva a szemeit. - Hogy-hogy ilyen későn hívsz? Ebben a korban már nem kéne ilyenkor aludnod?

Minho jóízűen felnevet Jisung viccén, mire a szőke mellkasában egy kellemes melegség terjed szét, csak a tudattól, hogy megnevettette az idősebbet. Az egyik kedvenc hangja a világon a másik nevetése.

- Annyira még nem vagyok öreg, oké? - válaszol vissza, majd megköszörüli a torkát és a hangjából ítélve Jisung biztos benne, hogy a barna hajú szokásához híven mosolyog. - Gondoltam, járok egyet, mert ilyenkor már nyugodt a város és ez tökéletes alkalom, hogy az ember kiszellőztesse a fejét, viszont valamilyen oknál fogva itt kötöttem ki.

- Hol az az "itt"? - áll fel Jisung az asztaltól, kezébe fogva a füzetét, hogy bepakolhassa a táskájába. Szerencsére holnap már péntek, így mondhatni könnyű napja lesz.

- A házad előtt.