I love you more than...[MinSung]

22.fejezet

A füzet nagyot koppan a parkettán, ahogy a tárgy kiesik Jisung kezéből. Pár pillanatig csak hebegve pislog, mint egy hal a szatyorban, majd mikor észbe kap, gőzerővel siet oda az ablakához. Kinézve veszi észre a valóban ház előtt álldogáló idősebbet, ahogy egy bugyuta mosollyal az ajkain tartja még mindig a telefont a füléhez.

- Megvesztél? Mit keresel itt? Késő este van! - sziszegi mérgesen és kissé aggódva a telefonba, mire a másik reakciója csak egy újabb nevetés, de most egy fáradt verziója.

- Mostanában nem láttalak egyetlen találkozón se, és nem is válaszoltál rendesen az üzeneteinkre. Mindannyian aggódunk érted - mondja komoly arccal az idősebb, Jisung szívét pedig jobban marni kezdi a rossz érzés, de csak egy gondterhelt sóhajt ad ki magából. 

- Diktálom a kapukódot, gyere az ajtóhoz, beengedlek - mondja a szőke, miközben kibaktat a szobájából, majd az ajtóhoz settenkedik, ugyanis az anyukája már réges-rég alszik, és nem akarja felébreszteni. Amilyen halkan csak tudja, kinyitja az ajtót, beengedve a fagyoskodó idősebbet, aki csak hálás tekintettel néz rá, mikor belép a lakásba. Jisung betereli őt a szobájába és finoman ráparancsol, hogy üljön az ágyára, rádobva egy pokrócot, míg ő viszaül az asztalánál elhelyezett székre.

- Gondoltad volna, hogy mennyire hideg van? - mondja dideregve az idősebb, jobban összehúzva magán a pokrócot. Jisung csak a tenyerébe temeti az arcát egy mosoly kíséretében.

- November közepe van, még jó, hogy hideg van - néz Minhora, akinek szinte lila ajkaiba szép lassan visszatér a pirosas szín. Fogai viszont még így is időnként összekoccannak, szóval a szőke inkább leül mellé az ágyra, és a jéghideg kezeket a saját meleg tenyereivel fogja közre.

- Te jó ég - motyogja Minho halkan, és csak jobban összefogja a kezeiket, élvezve a meleget. Jisung az egyik kezét kihúzza a marokból, és a másik hidegtől pirosra csípett arcára teszi. Minho belesimul a tenyerébe, halvány mosollyal nézve Jisungra, a szőkének pedig egy nagyot dobban a szíve az idősebb tekintetére. - Miért nem jöttél sose?

Jisung sóhajtva elvenné a kezét, de Minho nem engedte, ezen pedig halkan felnevetett, majd csak utána szólalt meg.

- Tanulnom kellett...

- Kellett, vagy ez csak egy kifogás? - vonja fel a szemöldökét az idősebb vádlóan, mire a fiatalabb elszégyellve magát kerüli a másik tekintetét.

- Tényleg kellett, hisz nem hozhatok haza rossz jegyet, az érettségi sincs messze!

- Jisung - vonja magára az idősebb a másik figyelmét. - Tudom, hogy számodra a tanulás a legfontosabb, de ha ennyire szigorú vagy magadhoz, megint a kórházban fogsz kikötni. Tanulj meg inkább kicsit szórakozni, lazítani!

- De nem tudok... - hajtja le a fejét az említett és most Minho az, aki a kezei közé fogja a szőke arcát.

- Segítek, segítünk. Csak hagyd - mosolyog rá nyugtatóul. Jisung észre se vette, mikor kezdte el ajkait harapdálni idegességében, de Minho mosolyát látva ő is halványan elmosolyodott, nem ostromolva tovább saját ajkait. Szíve tempója épp csak lenyugodna, mikor Minho a semmiből ajkait a homlokára helyezve nyom egy apró puszit a fiatalabb bőrére. Jisungban a szavak is megrekednek és biztos volt benne, hogy az arca is teljesen piros árnyalatban úszik. Minho csak jót nevet a másik arcán.

- Mennem kéne, ugyanis már rég eljöttem otthonról - néz az órára, ami majdnem tizenegy órát mutatott. Jisung csak hebegve, kapkodva áll fel, és kikíséri az idősebbet az ajtóig. Ott egymás felé fordulnak, és míg Jisung zavartan, addig Minho magabiztosan néz rá. - Aludj jól, Jisung. Holnap gyerek el velünk, palacsintázni megyünk.

Ezzel a mondattal hátat fordít és eltűnve az éjszaka sötétjében magára hagyja a fiatalabbat.