I love you more than...[MinSung]

5.fejezet

Mennyire, de mennyire érezte, hogy nehéz lesz a szobatársával megbarátkozni. Azt hitte azért, mert esetleg a fiú túlságosan meg akarná őt ismerni, kényszerítené, hogy beszélgessenek, meséljen magáról, de azóta, amióta a tegnap este folyamán bemutatkoztak, nem kommunikáltak sokat. Annál idegesítőbb volt a fiú játékmániája, és hogy folyton hangoskodott, hol a játékkal kiabált, hol örömében visított, volt, hogy a lába és a keze fájdalma miatt panaszkodott, ezért Jisungnak szinte már a feje is belezsibbadt, és lüktetni kezdett. Pedig, akik akár egy kicsit is, de ismerik Jisungot, mind kijelenthetik, hogy ő alapvetően egy nyugodt és türelmes ember, néhai kitörései ellenére is. 

- Ezaz! Vesztesek! - visít fel Minho a nap folyamán sokadjára, és Jisungnak már össze kell szorítania a kezét, hogy ne szóljon be a -mint időközben kiderült- idősebbnek. Még a mangájára se tud koncentrálni ilyen hangzavarban, pedig igazán érdekli a történet.

- Helló - kopog be a szeplős ausztrál, és Jisung hálát ad az égnek, hogy Felix most ért ide, mert még két perc egyedül a szobatársával, és nekiugrik. Egy halvány mosoly szökik az arcára, ahogy figyeli, hogy a barátja csak aprót hajol a másik ágy felé, és azonnal mellé telepedik le az ágyneműre, szokásához híven. - Mi a helyzet? Hoztam egy kis epres csokit, hátha jól esik.

- Köszönöm - szélesedik ki mosolya Jisungnak, és amint a kezébe tartja az édességet, már ki is bontja, és letör belőle egy sort, megkínálva a barátját, aki szerényen egy kockát el is fogad.

- Te ki vagy? 

Az idegen hangra meglepődve fordulnak meg mindketten, Felix azért, mert nem tudja beazonosítani a személyt, Jisung pedig azért, mert nem érti, az ágyszomszédja miért szólítja meg őket, miközben eddig rájuk se hederített, csak elvolt a kis telefonos játékaival. 

- F-Felix, és te? - pislog rá értetlen tekintettel a fiú, és amikor Minho elvigyorodik, még jobban összezavarodik.

- Lee Minho. Kaphatok én is csokit? - mutat a finomságra, ami Jisung kezében van, és a beteg csak gyilkos tekintettel figyeli a másik ujját. - Please? Az én haverjaim ma későn jönnek, és nincs semmi nasim, nekem meg lassan csokihiányom van. Visszaadom, eskü! 

Jisung nem tud ellen állni a kiskutya tekintetének, mert a sors nem tudta volna egy csúnya személlyel megáldani, nem. Mellé kellett rakni egy modellfiút, akinek hatalmas szemei belelátnak az ember lelkébe, és arra is ráveszi a másikat, amire egy átlag ember nem tudná. Emiatt igaz, kelletlenül, de odanyújtja az édességet, Minho pedig meglepetésére nem a felét lopja el az édességnek, csak egy sort tör le, és örül annak a négy kockának, amit sikeresen szerzett. Hálás tekintettel néz a szőkére, mire Jisung kissé elpirul; soha senki nem volt még neki ennyire hálás egy kis csokoládéért.

- Életmentő vagy - nevet az idősebb. - Bocsánat, hogy így belepofátlankodok a dumcsizásba. Melyik iskolába jártok? 

- Az S gimnáziumba. 

- Egyik haverom is oda jár - csillan fel a szeme és megtámaszkodik az ágy szélén. - igaz, ő tizenegyedikes, gondolom ti végzősök vagytok, tekintve, hogy Jisung  és valószínűleg  ezek szerint te is tizenkilenc évesek vagytok. Yang Jeongin a C osztályból. De szerintem majd úgyis bejön valamikor a többiekkel, szóval majd bemutatlak titeket egymásnak.

Jisung és Felix nagy szemekkel néz az idősebbre, hisz egyik pillanatról a másikra áradt meg a nyelve, Jisung pedig elgondolkodik egy pillanatra, hogy biztos jó ötlet volt-e, hogy egy szobába rakták őket. Azt hitte, hogy egy csendes, nyugodt fiút hoznak be majd hozzá, amilyen ő is, mert az orvosok elmondása szerint hasonlóak a problémáik, viszont ehelyett kapott egy energikus, és elég sokat beszélő társat.