1.A és a kollégium

A barlang

A váratlan érintéstől egy kisebb sikoly hagyta el a szám majd hírtelen megfordulva szembe találtam magam Bakugouval.
-Shh shh, nyugi csak én vagyok.-nézett mélyen a szemembe és láttam rajta is az őszinte megkönnyebbülést.
Egy hatalmas sóhaj szalad ki belőlem.
-Örülök, hogy nincs semmi bajod.-nézett végig rajtam, de én még mindig nem tudtam semmi sem válaszolni.
Bakugou látva, hogy kisebb sokk ért egy lépéssel közelebb jött, majd szorosan magához ölelt, amit nem nagyon tudtam hova tenni. De elérte amit akart mert kellőképpen megnyugodtam tőle.
Egy pillanat erejéig viszonoztam az ölelését majd a torkomat megköszörülve elléptem tőle.
-És most mihez kezdjünk?-néztem rá tanácstalanul.
-Nem tudod kivilágítani az egész barlangot? Hisz mind a négy elem a képességed.-vakargatta a tarkóját.
-Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit.-a szememet lehunyva koncentráltam, de hogy mire azt pontosan még én sem tudom.
Pár pillanat múlva kinyitottam a szemem viszont amit láttam elállt tőle a lélegzetem. A barlangot megtöltötte a fény, a kis lángok egymást követően megvilágítottak mindent, olyan volt az egész mint egy fáklyákkal telepakolt folyosó.
-Hűűű-forgolódott Bakugou is.
Viszont hiába volt fény az alagút végét még mindig nem láttam ami ismételten aggodalommal töltött el.
-Mi lenne ha én elindulnék erre-mutattam a szerintem vélt befele vezető út felé, majd kis léptekkel elindultam. Vagyis indultam volna, de Bakugou a kezem után kapott.
-Bolond vagy? Egyedül nem mész sehova.-nézett rám mérgesen.
-És mi lenne ha lyukat csinálnánk a barlang valamelyik oldalába.-lépett közelebb a falhoz, majd óvatosan megsimította és kissé megkocogtatta azt.
-Ez még hülyébb ötlet mint a váljunk ketté.-néztem rá csípőre tett kézzel.
-Mi van ha beomlik. Valamint azt sem tudjuk hol a francban vagyunk. Isten tudja hova lyukadhatunk ki.
A szavaimat hallgatva lemondóan megvonta a vállát, majd ismét a kezemért nyúlva elindult befelé. 
Kérdőn néztem rá, mert nem tudtam hova tenni ezt a mozdulatot.
-Csak ha esetleg bármi történne ne veszítsük el egymást.-forgatta a szemeit.
Nem válaszoltam csak határozottan bólintottam. Épp ésszel felfogva a jelenlegi helyzetünket kicseszett nagy szarban vagyunk. Fogalmunk sincs hol vagyunk, nem tudjuk hol vannak a többiek és a cuccaink holléte is rejtélyes.
-Itt valami akkor sem stimmel. Olyan hírtelen történt minden.-gondolkoztam hangosan.
-Mi az utolsó emléked azután hogy itt kötöttél ki.-néztem rá kíváncsian.
-Hmm, az hogy nehezen veszem a levegőt és Hisa valamit nagyon dunnyog az orra alatt.-ahha.
Nem válaszoltam csak elraktároztam az infót, mert úgy érzem hogy ez később még hasznos lesz.
Hiába haladtunk befelé az út csak nem ért véget.
-NEM HISZEM EL. HOL A FRANCBAN VAGYUNK ÉS MI EZ AZ EGÉSZ?-torpant meg a szőke ami miatt kicsit megijedtem.
Szívesen válaszoltam volna a kérdésére de sajnos nem tudtam.
Ott álldogáltunk kézen fogva, és vártuk a csodát.
Épp valami okosat akartam mondani amikor azt éreztem hogy a föld mozgolódni kezd alattam.
Bakugou szorosabban fogta a kezem és közelebb húzott magához. A falról kisebb kődarabok kezdtek potyogni.
-Be fog omlani.-forgolódott a sün jobbra balra.
-Figyelj.-nézett mélyen a szemembe.
-Bármi történjen is, ne engedd el a kezem.-éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcom, de ő csak bátorítóan bólintott egyet.
Egyre nagyobb darabokban kezdtek omlani a sziklák, és hiába rendelkeztünk bármilyen szuperképességgel abban a pillanatban mindegyikőnk ereje elhagyott.
Bakugou fölém tornyosulva próbált megvédeni a leomló törmelékektől, miközben én szorosan lehunyt szemmel minél nagyobb levegőt próbáltam venni.
Pillanatokon belül egy hatalmas csattanás és morajlás kíséretében elkönyveltem azt hogy nekünk itt most végünk. Már épp szóra nyitottam volna  a szám, hogy bevalljam Bakugounak mennyire is szeretem.
Ismét csak egy hatalmas csattanást hallottam, majd elsötétült minden...