1.A és a kollégium

Kék köd

-Ez az ember most komolyan itt hagyott minket bánatföldjének kellős közepén, hogy majd valami zöld szutykok alapján találjunk oda bánatföldje 2.0-ra?-temettem az arcomat a tenyerembe és tényleg azon voltam, hogy elsírom magam.
A többiek is  a pánik és a kétségbeesés szélén álltak.
-Attól, hogy itt állunk nem hogy két óra múlva de holnap reggelig nem érünk oda.-sóhajtott Todoroki.
-A félarcú jól mondja.-nézett mérgesen maga elé Bakugou.
-Jó de merre?-forgolódott Denki.
Jobban szemügyre vettük a jelzéseket és az egyik zöld rajz egy házat ábrázolt.
-Induljunk a házikó irányába. Maximum találunk egy mézeskalácsházat boszorkánnyal.-viccelődött Kirishima, oldva ezzel a feszkót.
Bőröndökkel, hátizsákokkal és sporttáskákkal felszerelkezve elindultunk hát a kis mézes kalácsházikónkhoz.
-Próbáljunk meg együtt maradni és nem szanaszét mászkálni. Senkit nem akarok keresni ebben a hatalmas erdőben.-tanakodott Ida és hát van abban valami.
Kettes sorba rendeződve kis csapatunk belevetette magát az erdő sűrűjébe.
-Figyeljétek a jeleket, mert ha eltévedünk akkor senki nem szed össze minket!-szólt Deku.

Már egy ideje sétálgattunk a jeleket követve de még mindig semmi nyoma nem volt a szállásunknak. A többiek össze vissza sztorizgattak mindenről, de én csak monoton tempóban sétáltam mellettük azon tanakodva, hogy ha sötétedésig nem jutunk ki innen akkor nagyon megszívjuk.
-Hé srácok látjátok!-mutatott előre Ashido, mire hírtelen felkaptam a fejem reménykedve, hogy a célunk már látáskörön belül van.
-Mi a szent szar ez.-torpant meg Bakugou.
Jobban szemügyre véve közvetlenül előttünk sűrű kék ködszerű anyag lebegett, ami elég rémisztően festett.
-Aki tudjon csináljon fényt.-adta ki az utasítást Ida.
Todoroki, Bakugo és én is igyekeztünk valamilyen formában fényt csiholni de bármilyen technikát is vetettünk be a tenyerünkből kiinduló kis lángocskák pillanatokon belül kialudtak.
-Az baj.-néztem csalódottan a tenyeremet. De valami itt nem stimmel.
-Ezt nem hiszem el.-durrogott a szőke sün egyre csak tovább próbálkozva.
-Fejezd be!-kiabáltunk rá Dekuval.
-Marhára nem tudjuk, hogy mi ez a furcsa köd és miért nem tudjuk használni a képességeinket.-néztem mélyen a szőke szemébe.
-Jobbik esetben ez csak egy teszt, de magunkat ismerve azt sem tartom kizártnak, hogy valami valós problémába vagy csapdába ütköztünk.-tanakodott Yaoyorozu.
-Jó. És akkor most mi legyen?-forgatta a szemeit Hisa.
-Megpróbálhatok közelebb menni megnézni, hogy mi is ez az egész igazából.-gondolkozott Tokoyami. De egyöntetűen leszavaztuk az ötletet mivel túl veszélyesnek találtuk.
Ahogy ott álltunk az erdő közepén egy hatalmas problémával a nyakunkon egyre csak azt éreztem, hogy egy furcsa nyomasztó érzés kerít hatalmába.
-Halljátok. Én egyre furábban vagyok.-köszörülte meg a torkát Sero.
Jobban belegondolva kicsit úgy éreztem magam, mintha egy víziló ülne a mellkasomra és a végtagjaimat pedig tonnás súlyok húznák le.
Körbenézve a többiek fájdalmas arcát látva tudtam, hogy valami baj van. De már nem volt időm bármit is mondani, mert a sűrű kék köd teljesen magába szippantott.

Fogalmam sincs hogy mi történhetett, vagy hogy hol vagyok. Az utolsó kép amire emlékszem, az az amikor még a többiekkel az erdőben álltunk.
A fejem zúg és semmit sem látok, bármerre tapogatok csak hideg nyírkos, talán sziklák tapintását érzem. 
A telefonom után kutattam a zsebeimben, de sajnos nem találtam meg. Valami mozgás hangjára lettem figyelmes aminek köszönhetően akaratlanul is összerezzentem.
Próba szerencse alapon kinyújtottam a kezem és a tenyeremre koncentrálva tüzet próbáltam előhozni, meglepetésemre most sikerült nem úgy mint az erdőben.
A fénynek köszönhetően körbenézve konstatáltam, hogy egy barlang kellős közepén vagyok. Viszont a tudat, hogy egyedül vagyok kellőképpen megrémisztett és kisebb pánik uralkodott el rajtam.
Hosszasan lehunytam a szeme és mély levegőt próbáltam venni ezzel nyugtatva magam amikor, valaki hírtelen megfogta a vállam...