The brightest flame (Kylian Mbappé ff.) Befejezett

25.rész

-Nos kérem. Tudja, nem vagyok vak. Olvasok híreket, újságot, minden más egyebet. Tisztában vagyok azzal is, hogy mi folyik maga körül. Már nem egyszer jelent meg az újságba, hozzáteszem akkor is tudtam, hogy maga az, bár névtelenül. - mondta összekulcsolt ujjakkal. Csak lélegzet visszafolytva figyelem, aprókat bólogatva közbe.

-És, tudniillik az emberek rosszindulatúak. Vannak kivételek, de a sűrűje mind az. Nem szabad meglátniuk, hogy a másik épp nincs jól, mert amint lehetőségük van rá, csavarnak egyet azon a bizonyos tőrön. - mondta. Olyan érzésem van, mintha már átélte volna, és tapasztalatbol beszél.

-Miért mondja el nekem ezeket? - kérdezem meg tőle. Keserűen elmosolyodik és az asztalon lévő papírt kezdi el birizgálni.

-Mert nem könnyű olyan emberhez tartozni, akit egy egész világ bálványoz. Meg kell erősödni a rosszhoz. Valaki pont akkor megy át ezen a folyamaton, amikor a rosszat kapja. Mások a vihar után lesznek sziklák. És vannak a legszerencsésebbek, akik úgy mennek bele a viharba, hogy nincs mi elfújja őket. Tiszta elme és lélek. Remélem maga az utóbbi lesz. - mosolyodik el.

Rettentően meglepődöm a beszédén. Biztos ugyan az az ember mint pár héttel korábban? Szóhoz se jutok. Mintha a betűk értelmetlen mondat és szócafatokat formáznának a fejembe.
-Természetesen elmehet szombaton a meccsre. Viszont ne váljon szokásává. Rendezze és szedje össze magát!
-Nagyon köszönöm, hogy elmondta. Van esetleg valami pszichológiai végzettsége is? - kérdezem vidáman.
-Úgy látom maga jól lesz. Sőt! Már jól van. - áll fel morogva. A példáját követve én is felállok és az ajtóhoz sétálok.
-Tényleg nagyon köszönöm ezt a lelki fröccsöt. Kellett most. -fordultam vissza.
Elmosolyodva bólint egyet.
-Láttam magán. Na de mostmár menjen dolgozni. - int az ajtó felé, amin nevetve lépek ki.

Kapkodva veszem a levegőt miután felbaktattam a lépcsőn. Bambi, mint mindig kitörő örömmel fogad, ami most sajnos nem tud feldobni. Baromira elment minden energiám a mai nap. Viszont azt most nem engedhetem meg magamnak, hogy nem viszem el sétálni a saját bajom miatt, úgyhogy felöltöztettem és a közeli parkba lesétáltunk.

Ősz vége van, ami nem a legmelegebb évszak, úgyhogy mindketten vacogva szedjük a lábainkat. Rengeteg kutyasétáltató van, mint mindig, rengeteg aranyos kutyával, akikkel Bambi is előszeretettel barátkozik.
Így ismertem meg egy párizsi újságítót, akinek egy dalmatája van, egy filmrendezőt, akinek egy rettentő aranyos csivavája van, és még sorolhatnám.
Úgy döntöttem meglátogatok egy régi ismerőst, akit már nagyon régóta nem láttam.  Simone néni évek óta egy virágboltba dolgozik, és imádja csinálni. Ő szólt még anyuéknak az albérlettel kapcsolatban. Írtó cuki néni, hatalmas szívvel,  nagy hanggal.

-Csókolom Simone néni-köszönök, amint belépek az ajtón. Sehol senkit nem látok, tele van a bolt virággal és mindenféle cseréppel, mint egy botanikuskert.
-Jó estét-gurul ki egy szék a polcok mögül, amiért Bambi meglepően vakkant egyet.
-Áá szervusz drágám! Rég láttalak- lép hozzám egy ölelésre.
-Én is Simone nénit. Hogy tetszik lenni? Minden rendben? - kérdezem kíváncsian.
-Ha jobb lenne el kéne rontani-mosolyodik el fáradtan.
- Hát mid van neked kedvesem? - pillant le mellém. Leguggol a kiskutyához egy simire, pedig tudom jól, hogy fájnak a csontjai.
-Ő Bambi. Nem jó egyedül.. - húzom el a szám.
-Tudom édesem. Aranyos kiskutya.-mosolyodik el.
-Tessék várni segítek- fogom meg a karját, hogy felsegítsem. Sajnálom a nénit. Rossz ennyire kiszolgáltatottnak lenni, de nagyon tisztelem amiatt, hogy soha nem adja fel.
-Köszönöm-néz rám hálásan.
-Rajtam is meglátszik az idő vasfoga-kezd el sétálni a szék felé.
-Jaj ne vicceljen. Simone néni fitt és üde-simítom meg a vállát kedvesen, ami egy mosolyt vált ki belőle.
-Az unokám is mindig ezt mondja-huppan le a székbe.
-Az unokájának is van szeme.-jegyzem meg jókedvűen.
-Biztos kedvelnétek egymást.
-Hát, ha magára hasonlít, akkor én sem kételkedem benne. - nevetek fel. Simone néni tündéri asszony. Modern felfogása van, humoros, és nagyon jószívű. Talán ezekért kedvelem a temérdek jó tulajdonsága mellett.
-Mesélj valamit. Hogy megy az egyetem? - kíváncsiskodik. Bambit elengedem a pórázon, így el is tűnik felfedezni a terepet, majd én is helyet foglalok a puffon.
-Hát... Nehéz, de megyeget. Nem szeretek tanulni. Ki szeret tanulni?
Simone néni szívből jövő nevetést hallat.
-Emlékszem mikor én iskolás voltam, szinte csak puskákból éltünk. Egymásnak adogattuk az asztal alatt. Nem egyszer buktunk le emiatt, viszont ez egyikőnket se rendítette el. - idézi fel a múltat vidáman.
-Én is próbálkoztam már vele nem is egyszer. De olyan vérprofi voltam benne, hogy be is fejeztem-kacagok fel hangosan. A puska meg én két külön fogalom.
-Nem lehet mindenki született puskás- nevet fel ő is.
Imádok Simone nénivel beszélgetni, és bár nem mindig van időm eljönni, de az itt töltött időt hasznosan beszéljük el. Már amennyire egy puskázásról folytatott beszélgetés hasznosnak számit.

-Ott ismerkedtem meg a szerelmemmel. Nem tudtam tulajdonképpen merre kell menni, és ő volt az, aki útbaigazítást adott. Elkérte a telefonszámom, aztán pedig éjszakákat beszéltünk át. Csak utána hívott randizni-mosolyodik el, az első Párizsban töltött évei emlékére

Keserű mosoly ez, fájdalmas. Nem érzékenyedik el, hanem mosolyogva gondol vissza az akkor töltött évekre, amikor még élt a férje. Személyesen nem ismertem, anyuék mondták mennyire jó ember is,és mekkora az összhang közöttük.
-Biztosan nagyszerű ember volt. - mosolygok rá lágyan.
-A legnagyszerűbb...

Simone néni némaságba burkolózik. Nem zavar egyáltalán, hisz megértem. Nehéz feldolgozni valakinek a halálát, így 4 év után is. Szemeibe könnyek gyűlnek, ezért fel is áll egy zsebkendőért, amit lágy mosollyal nézek végig.

Az ajtó csapódására kapjuk fel a fejünket, és egy egészen ismerős hangot hallok.

-Nagyi! Hoztam sütit. Anya sütötte, krémes. - megmosolyogtat a törődés, amit a mamája felé mutat. Simone néni izgatottan lépdel az ajtóhoz, és nagy kedvvel üdvözli unokáját.
-Szervusz aranyom! Francia krémes? Mást nem eszek meg te is tudod-hallom, ahogy megpuszilja a fiú arcát, aki ezt egy fintorral díjazza.
-Persze, hogy tudom. Neked mióta van kutyád? - kérdezi a nagymamájától. Ekkor döntök úgy, hogy megmutatkozom.
- Semióta. Nekem kb egy hónapja.
Ryan levegőt is elfelejt venni, majd a sokk után hitetlenül elneveti magát.
-Remélem nem kirabolni akarod a mamámat-mondja egy féloldalas mosollyal.
-Ilyen huligánnak nézel? - kérdezem tettetett felháborodással. A kezével szoszo jelet mutat, ami megnevettet.
-Na szép.
-Ismeritek egymást? - kérdezi Simone néni rám nézve.
-Az túlzás. Találkoztunk egyszer. Egy összejövetelen, és...
-Mondd ki nyugodtan. Egy bulin. Egy bulin találkoztunk, de nem beszéltünk sokat, mert Isis nem valami cserfes- mosolyog huncutul a mamájára.
-Jó igen, egy bulin találkoztunk, de ott is mondtam, hogy nehezen ismerkedem. - közben Bambit keresem a szememmel, és meg is találom egy liliomot szaglászva. A kiskutya fintorra húzza az orrát és hatalmasat hapcizik, amire még Ryan is megugrik. Simone néni jó nagymamához hűen kineveti, amihez én is csatlakozom, majd indulóra véve a figurát felveszem a kabátom.

-Jó volt látni Simone nénit-mondtam megölelve.
-Ha időd van rá, majd gyere. Itt mindig szívesen látlak. - simít végig mosolyogva arcomon. Annyi szeretet szorul ebbe a kis asszonyba, hogy a fél világ megirigyelhetné.
Bólintok egyet,  majd intek Ryannek és kilépek az ajtón Bambival a nyomomban.
Beszívom az esti friss párizsi levegőt, ami azonnal lehűti a testem. Most jöttem rá mennyire jó idő is volt ott bent.
-Isis! - hallom a nevem, és gyorsan megfordulok.

Boldog karácsonyt! 🎄❤️