Ophelia

2.

1971. augusztus

Az Abszol út egy csodálatos hely, egyszerűen elvarázsol. Persze már voltam itt egyszer kétszer, de ez most teljesen más volt. Most léptünk ki a Czikornyai és Patza könyvesboltból. Minden olvasni szerető ember imádná. A plafontól a padlóig mindenhol könyvek vannak és az egész boltban egyfajta misztikus hangulatot lehet érezni. Én annyira izgatott voltam, hogy majdnem felborítottam egy kisebb könyvespolcot. Elindultunk Madam Malkin Talárszabászata felé. Miután itt végeztünk, apu és Remus céltudatosan megindultak a Florean Fortescue Fagylaltszalon felé, de olyan egyszerre mintha ezt előre megbeszélték volna. Anyuval követtük őket, hiszen nekünk is jól esett volna valamilyen frissítő. Mikor kihozták a limonádékat én gyorsan megittam, hogy minél hamarabb mehessünk a bevásárló körutunk következő állomására. Mind közül talán ezt vártam a legjobban: Mr. Ollivander varázspálcaboltját. A bátyám is nagyon izgulhatott, mert ő is gyorsan megitta saját innivalóját, ezzel szemben a szüleink a világ legnagyobb nyugalmával, lassan, kortyonként itták a limonádéjukat. Vagy nem vették észre, hogy Remusszal össze-vissza mocorgunk, mert menni akarunk, vagy úgy tettek mintha nem vennék észre. Végtelen óráknak tűnő percek után apa végre fizetett és elindultunk megvenni életünk első varázspálcáit.

Mr. Ollivander egy kedves, idős ember volt. Mikor beléptünk a boltba, illedelmesen köszöntünk, majd a bátyámnak és nekem elmesélte, hogy apukánk milyen volt, amikor a pálcát vette. Mondanom sem kell, hogy legalább olyan izgatott volt akkor, mint mi most. Remus egész gyorsan végzett, egy ciprusból készült, 10 és negyed hüvelykes pálcája lett, unikornis szőr maggal. Nekem már nehezebb volt pálcát találni. Legalább 10 pálcát próbáltam ki, míg végre egy 9 hüvelykes, ébenfából készült pálca sárkányszívizomhúr maggal ,,kiválasztott" engem. Miután fizettünk, elindultunk haza.

Mint minden fárasztó nap után, most is kiültem a kertbe egy pohár limonádéval, hogy a megnézzem a naplementét. A napnyugta a kedvenc napszakom, hiszen ilyenkor emlékezem arra, hogy ami nekünk a véget jelenti az másoknak a kezdetet. Ritka az az alkalom, hogy nem nézem végig a naplementét. Most is csak csendben néztem a narancssárga korongot és gondolkodtam, amikor hallottam, hogy valaki kijön a házból. Pár pillanattal később leült mellém a bátyám.

– Csokit? – nyújtotta felém a kedvenc édességét.

– Most nem kérek, köszi – válaszoltam. Egy darabig míg hallgattunk, amikor Remus megszólalt:

– Tudod mióta ténylegesen felfogam, hogy mi megyünk a Roxfortba, folyamatosan kattog az agyam. Hogy vehettek fel oda egy ilyen szörnyet, mint én? – fordult felém.

– Én is ezen gondolkodtam. Bár azt nem tudom hányszor kell még elmondanom, hogy ha már nagyon szörnyet akarsz keresni a családban, az én vagyok – mondtam, majd ráhajtottam a fejem a vállára.

– Ilyenek vagyunk mi... Szörnyikéék – nevetett fel.

– Igen, Bolond Szörnyikéék – sóhajtottam fel egy mosollyal az arcomon.