Ophelia

8.

A következő két napban sokat voltam Remusnál a gyengélkedőn, és örömmel konstatáltam, hogy az arca mindig felderül, ha belépek a helyiségbe. James-ék sem kérdeztek rá többet a dologra, de mindig üzentek valamit barátjuknak.

Remusnak igaza volt abban, hogy sokat leszünk együtt, mert közös óráinkon kívül szinte minden délutánt a Griffendél klubhelyiségében töltöttem a bátyámmal és lüke barátaival. Ha jobban belegondolok ők már az én barátaim is. Már csak a Mardekáros háztársaimmal kellene jól kijönnöm. November elején ez is elkezdett kialakulni, egy bájitaltan órán.

– A mai órán páros feladatot fogtok kapni – jelentetti ki Lumpsluck professzor a legnagyobb bánatomra. – Mindenki választ magának egy párt, és elkészíti a könyv 28. oldalán található főzetet. Ha bármi gond adódna, szóljatok.

Felkészülve arra, hogy egyedül kell majd megcsinálnom a páros feladatot, odaléptem egy üsthöz. Már épp nyitottam ki a könyvem amikor valaki megköszörülte mellettem a torkát. Odanéztem, erre a fekete hajú fiú elkezdett beszélni:

– Gondoltam idejövök hozzád, mert se neked, se nekem nem volt párom. Nem mellesleg egész jó vagy bájitaltanból, ahogy én is, így biztos, hogy a mi főzetünk lesz a legjobb – mondta.

– Csak nyugodtan – mondtam. – Perselus Piton, ugye?

– Igen, bár meglep, hogy tudod a nevem. Szerintem még nem is beszéltünk egymással – felelt.

– Jó megfigyelő vagyok – mondtam egy vállrándítás kíséretében. – De ha még nem beszéltünk, gondolom illene bemutatkoznom. Ophelia Lupin – mosolyogtam rá.

– Na, most már ismerjük egymást. Szerintem kezdjük el a munkát – mutatott az üstre.

Egész órán összhangban, csendben dolgoztunk kisebb megszakításokkal. Mikor a professzor elment az asztalunk előtt, mindig elismerően nézett ránk. Perselusnak végül igaza lett: tényleg a mi főzetünk lett a legjobb, amivel 5 pontot érdemeltünk ki a házunknak.

****

– Na, mi újság hugi? Régen beszéltünk – ült le mellém Remus a fűbe.

– Semmi érdekes – feleltem, miközben megvontam a vállam. – Az mondjuk érdekelne, hogy hogy találtál meg.

– Könnyű. Egy: ma gyönyörűen látszik a naplemente, amit te mindig megnézel, bármennyire felhős is az idő. Kettő: ismételten a szokatlanul gyönyörű naplemente miatt, gondoltam a szabadban fogsz egy olyan helyet találni, ami egy kicsit magasabban van és kellő távolságban a kastélytól, hogy az emberek ne zavarhassanak. Ezek alapján, és a kastélyparkban tett felfedezéseim segítségével ez a hely tökéletes lett volna számodra, és tudom, hogy te mindig a tökéleteset keresed, így idejöttem – mondta erősen gesztikulálva, még az okokat is az ujjain számolva.

– Nos, ez egy figyelemre méltó levezetés volt, Mr. Sherlock – mondtam félig nevetve.

– Tudod, hogy nagyon tudok – nevette el magát ő is.

– Ha már egész eddig eljöttél, akkor büszkén bejelenthetem, hogy végre van egy Mardekáros, aki nem vet meg és nem utál – mosolyogtam rá.

– Ez nagyszerű – örült velem ő is. – És neve is van?

– Jaj, igen Perselus Pito... - akartam mondani, de valaki félbeszakított.

– Most komolyan Pipogyi? – jelent meg a semmiből James és Sirius. Gondolom akkor Peter is mindjárt megjelenik.

– Nem Pipogyi, hanem Perselus – néztem rájuk értetlenül.

– Pipogyusz a ,,beceneve", amit ez a két marha adott neki – magyarázta a bátyám.

– És mivel érdemelte ki ezt a csodálatos becenevet – kérdeztem gúnyosan.

– Benne van a nevében. Pipogya – mondta egy kicsit értetlenkedve Sirius, mintha nem értené, hogy min akadtam ki.

– Emellett pedig mindig mások után szaglászik és mindenbe beleüti azt a nagy orrát – folytatta James.

– Nem vagyunk itt három hónapja, de ti már kiismertetek egy olyan embert, akivel maximum heti négyszer találkoztok, és még kevesebbszer beszéltek – mondtam cinikusan, és megforgattam a szemem. Lehet egy kicsit bunkó voltam, de bevallom egy kicsit rosszul esett, ahogy beszéltek újdonsült -mondjuk azt- kedves ismerősömről. Néha tökéletesen el tudják találni, hogy milyen mondattal tudnak az ember kedvén rontani.

– Most miért véded? De most komolyan, ránézésre se szimpatikus. Láttad a haját? – sóhajtott fel Sirius drámaian.

– Mert a te hajad jobb ugye? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Hát persze, hogy jobb. Nézd csak meg – emelte fel egy tincsét.

– Egyedül azt vettem észre, hogy az egódnak külön ülés kell a vonaton – mondtam nem túl kedvesen.

– Ahogy őket ismerem, ennek nem lesz jó vége – súgta oda Remus Jamesnek.

Már épp mondtam volna valami csípőset, amikor megjött Peter.  Aki, az abban a pillanatban odapottyant ember értelmességével nézett végig rajtunk:

– Miről maradtam le? – kérdezte, majd inkább folytatta. – Na, mindegy is. Inkább egyetek cukrot, anya küldte egy bagollyal reggel.

A cukor hallatára mindnyájan megenyhültünk, majd egy marék cukrot majszolgatva leültünk a fűbe. Hogy a fiúk ne fázzanak meg, mindenkinek varázsoltam egy párnát, hogy rá tudjanak ülni. Pár perc hallgatás után megint csak Sirius szólalt meg:

– Amúgy pontosan mit is csinálunk itt ilyen hidegben?

– Én kijöttem megnézni a naplementét, ti meg csak megjelentetek itt a semmiből – válaszoltam neki.

– Ssshh, maradjatok már csöndben – mondta James a naplementébe révedő tekintettel.

– Szerintem is mert a végén James nem látja a napot – suttogtam kuncogva, majd mindnyájan elnevettük magunkat, természetesen a szemüveges fiún kívül.