Ophelia

9.

Tegnap volt telihold. Éppen Madam Pomfrey-nak segítettem leápolni Remus sebeit, amikor valaki elég hangosan bekopogott a gyengélkedő ajtaján. Ezután pusmogás hallatszott az ajtó túloldaláról:

– Ne ilyen hangosan – mondta megrovóan az egyik.

– Mi van ha aludt, te meg felébresztetted a gorilla-kopogásoddal? – szólalt meg egy második ember.

– Jól van, bocsánat. Legközelebb majd ti csináljátok – hallottuk a kissé durcás harmadik hangot. Már tudtam, hogy kik ők. Drága barátaink: James, Sirius és Peter, akik egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. De komolyan, vagy öt perce hagytam ott őket ebédnél. Madam Pomfrey kérdésére, miszerint kihez szeretnének bejönni (nem volt sok választási lehetőség, ugyan is Remus volt most az egyetlen beteg), ezt válaszolták:

– Hírt hoztunk a Lupinoknak – majd hallottuk, ahogy a vicces szóválasztékon elnevetik magukat.

A -kicsit sem meglepő- válaszra a javasasszony felém fordult, hogy beengedheti-e őket.

– Ha egy kicsit jobban eltakarjuk paravánnal az ágyat és ők azon kívül maradnak, akkor bejöhetnek – válaszoltam pár másodperc gondolkodás után, majd elkezdtem ébresztgetni a bátyám. Szerencsére ez nem tartott sokáig, bár gyanítom, hogy a bátyám már egy ideje fent volt. Madam Pomfrey egy pillanat alatt megoldotta, hogy a paraván minél kevesebbet engedjen láttatni, majd beengedte a három ördögfiókát.

– Sziasztok. Mi az a nagy hír, amit mondani szeretnétek? – slisszoltam ki gyorsan a paraván mögül, és ahogy rájuk néztem, elmosolyodtam. Peter az ajtó felé nézett vissza, James a plafon pásztázta, míg Sirius a cipőjét tanulmányozta. Tudtam, hogy egyáltalán nem bunkóságból teszik, hanem inkább jóindulatból, hiszen, amikor Remus először volt a gyengélkedőn, azt mondtam nekik (nehogy a friss sebeket látva rájöjjenek bátyám titkára), hogy nem szereti, ha az emberek betegen látják. Úgy látszik megjegyezték, és igyekeztek ezt be is tartani, ami minden porcikámat melegséggel töltötte el. Aztán a gondolat, hogy hazudunk nekik, miközben ők ilyen őszintén kedvesek hozzánk, olyan érzéssel töltött el mintha arcon csaptak volna.

– Szóval...öhm – köszörülte meg a torkát James (úgy látszik ő kapta a szóvivői szerepet) – McGalagony és az összes többi házvezetőtanár elkezdték összeírni a neveket, hogy ki marad itt karácsonyra. Gondoltuk szólunk, hogy péntekig lehet feliratkozni, mielőtt még elfelejtjük – mondta zavartan mosolyogva, most már rám nézve, majd oldalba bökte Siriust.

– Mi... - kapta oda a fejét a fiú. – Ja...igen – világosodott meg. – Hoztunk olyan csokis sütit, amit mindketten annyira szerettek – nyújtott felém egy tányért, amit eddig észre sem vettem, hogy nála van.

– Köszi. Ezt is – mutattam a tányérra – meg az információt is, aranyosak vagytok – odavittem a tányért Remusnak, majd visszamentem a fiúkhoz. – Remusnak most pihennie kell még egy kicsit, de ha gondoljátok, addig csinálhatunk valamit – mosolyogtam rájuk. Az arcuk egyből felderült.

Menjünk a klubhelyiségbe varázsló-sakkozni; ne, inkább valami mugli társasjátékot játszunk; vagy inkább menjünk ki a parkba; nézzük meg a kviddics edzést; - csak úgy záporoztam az ötletek. Végül úgy döntöttünk, hogy az edzést fogjuk megnézni, úgyhogy mindannyian elmentünk meleg ruháért, és megegyeztünk, hogy a pályánál fogunk találkozni. Gyorsan végig szaladtam a Mardekár klubhelyiségén, majd berontva a szobámba kikaptam a kabátomat a szekrényből a sapkámmal és a sálammal együtt. Gyorsan felvettem a meleg, kötött pulcsimra a kabátomat, fejemre húztam a sapkát, a sálat a nyakamba kanyarítottam és már futottam is a kviddics-pálya felé.

Amikor odaértam, még csak Peter volt ott, aki valamiért még plusz két kabátot fogott a kezében. Már majdnem megkérdeztem tőle, de aztán inkább hagytam, mert náluk már semmin nem kéne meglepődnöm. Nagyjából három perc múlva választ is kaptam a fel nem tett kérdésemre, ugyanis megjelent James és Sirius – kabát nélkül. Míg Sirius a kabátját vette, addig James felém nyújtott egy vajsörös üveget. Mikor már mindannyiunkon kabát volt, elindultunk leülni. Végül a nézőtér legfelső sorai között telepedtünk le.

– Hogyan jutottatok be a konyhába? – néztem a később érkező két fiúra.

– Honnan tudod, hogy onnan van? – válaszolt egy kérdéssel a Sirius mellett ülő James.

– Lássuk csak – mondtam. – Szóval, ha otthonról hoztátok volna, akkor az a ládátokban lenne, fent a szobátokban, akkor viszont fel kellett volna mennetek Peterrel, de ugye nem mentetek mert ő hozta le a kabátotokat. Gondolom nem hugrabugosoktól kértétek, mardekárosoktól meg végképp, mert akkor inkább magatok csinálnátok meg. A Hollóháttól szintén nem kértétek volna el, így már csak a konyha marad. Szóval, honnan tudjátok hol a konyha és hogy jutottatok be? – néztem rájuk diadalittasan. A fiúk egy kissé meghökkenve és lenyűgözve néztek rám.

– Na jó, ebbe a levezetésbe nem tudok belekötni – sóhajtott megadóan Sirius. – Tudod a családjaink úgy évszázadok óta járnak ebbe az iskolába, ami azért elég idő arra, hogy megtudják hol a konyha. Nekem Alphard bácsikám mondta el, Jamesnek meg az apukája.

– Értem – mondtam bólogatva. – Azt esetleg nem akarjátok esetleg elmondani, hogy hogy lehet odajutni? – tettem fel egy újabb kérdést. Valami rémlett apa meséléséből egy körtéről, amit meg kell csikizni, meg a sok házimanóról, aki ott dolgozik, de a teljes utat nem tudtam volna.

– De, persze – vette át a szót James. – Annak a márványlépcsőnek jobb oldalán, amerre a Mardekár klubhelysége felé kell menni, van egy ajtó. Ha bemész az ajtó mögötti folyosóra, ott egészen addig kell menni, amíg a gyümölcsöstálat ábrázoló festményig nem jutsz. Azon meg kell csiklandozni a körtét, és ha jól csináltad, akkor az kuncogni kezd, majd kilinccsé változik – fejezte be a tájékoztatást én pedig akaratlanul is elmosolyodtam a kuncogó körte gondolatán. Úgy látszik nem csak én, mert a szemüveges fiú értetlenkedve megszólalt: – Most mi ilyen vicces? – nézett ránk, majd egyszerre mindhármunkból kirobbant a nevetés.

– Bocsi, csak... - mondta Peter két röhögőgörcs között. – Egy kuncogó körte – mondta ki, mire megint elkapta a nevetés. Ekkor már James is elnevette magát.

Pár perc múlva már a könnyeinket törülgettük és a hasunkat fogtuk, mert az már fájt a nevetéstől, főleg, ahogy próbáltuk leutánozni, hogy kuncog egy körte. Mikor már nem bírtuk tovább, kibontottuk a vajsöreinket és azt iszogatva figyeltük, ahogy a Hollóhát csapata edz a közelgő meccsre. Ha esetleg helyettünk a Griffendél csapatából lett volna ott valaki, őt biztos elküldik. Azonban pár félnótás elsőeves, akik semmin nevetve fuldokolnak vajsörrel a kezükben, egyáltalán nem érdekelte őket.

Bár már láttam kviddics meccset itt az iskolában is, de ez valahogy szinte elvarázsolt. Ahogy a hajtók tökéletesen összedolgoznak egy gólért, ahogy az őrző mindent beleadva próbálja kivédeni azt, ahogy a terelők a gurkókat ütik el egy-egy határozott mozdulattal és ahogy a fogó a cikeszt kergeti, majd végül elkapja a kis arany labdát. Ez mind valahogy elszédít és ámulatba ejt. Amikor már bonyolult cseleket és taktikákat használtak, megkérdeztem a két hatalmas kviddics rajongót, hogy hogy nevezik ezeket a cseleket, ezeket a fogásokat. Ők hatalmas örömmel, egymás szavába vágva kezdték le magyarázni, hogy kiről/miről kapta a nevét, melyik neves játékos szokta használni (bár bevallom, csak egy-kettőnek ismertem a nevét), majd áttértek a csapatokra, a seprűmárkákra, a labdákra, végül már mindenről szó esett, ami a kviddiccsel kapcsolatos.

Egészen az edzés végéig maradtunk a pályán, de ez a beszélgetés még végig folyt vacsora közben is. Még akkor is hallottam, hogy ez a téma, amikor bementem Remushoz jó éjszakát kívánni. Végül aztán zsongó fejjel és hullafáradtan zuhantam be az ágyamba és reménykedtem, hogy a holnapi hétfői nap könnyebb lesz, mint szokott.