Ophelia

3.

1971. szeptember 1.

Már a Roxfort Expresszen kerestem egy kupét, ahová én is beférek. Remusszal megegyeztünk, hogy csak végső estben leszünk egy fülkében, hiszen az elmúlt 11 évet szinte egybenőve töltöttük. Kicsit szomorú voltam még, hiszen szinte ez az első alkalom, hogy huzamosabb ideig távol leszek a szüleimtől. Ezt a gondolatot azonban próbáltam kerülni. A következő kupéban végre megláttam egy helyet, így kinyitottam az ajtaját.

– Sziasztok, szabad ez a hely? Leülhetek ide? – kérdeztem, miközben egy bájos mosolyt varázsoltam az arcomra.

– Hát ha nagyon muszáj, ülj le – mondta egy barna hajú fiú cseppet sem kedvesen. Még némi reménnyel, hogy ebben a kupéban nem mindenki bunkó, mosolyogva leültem és bemutatkoztam.

– Egyébként Ophelia Lupin vagyok.

– Áh, egy félvér – szólalt meg egy lány az ablak mellett. Hát nem valami kedves emberek közé ültem be, mit ne mondjak. Jó utam lesz.

– Te akkor Lyall Lupin lánya és Remus testvére vagy ugye? – mondta egy harmadik ember. Nem tűnik egy ész kombájnnak. – Apám egyik egyik ismerőse nagyon is jól ismeri a bátyád. Van már sejtésed, hogy kire gondolok? – kérdezte ördögi vigyorral, mire én megráztam a fejem. A mosoly addigra már lehervadt az arcomról egyrészt a nyomasztó hangulat miatt, másrészt pedig, mert volt egy sejtésem, hogy kire gondol a fiú. – Nem? Pedig nagyon egyszerű. Fenrir Greyback-re gondoltam. Mondjuk azt nem értem, hogy Greyback mért nem intézte el az egész családodat. Akkor már mind ki lennétek tagadva a varázslótársadalomból és nem csak a bátyád – mondta, majd mintha annyira vicces lenne elnevette magát.

Éreztem, ahogy elönt a düh és elsötétül a szemem, márpedig az nálam nem sok jót jelent. Mielőtt elszakadt volna cérna, gyorsan kisiettem a folyosóra azzal a szándékkal, hogy az út maradék részét ott fogom tölteni. Távolabb akartam kerülni a kupéban ülő emberektől, így lehajtott fejjel, magam után húzva a ládámat elindultam jobbra. Csak pár lépést tettem meg, amikor véletlenül nekimentem valakinek.

– Bocsánat – mondtam gyorsan. Már indultam is volna tovább, de a fiú, akinek nekimentem nagyon beszédes kedvében volt.

– Ugyan, semmi baj. Sirius Black vagyok. Ne ijesszen el a családnevem, én nem vagyok olyan aranyvér mániás tuskó, mint a legtöbb rokonom – mosolygott rám.

– Ophelia Lupin – emeltem fel a fejem, majd visszamosolyogtam rá.

– Akkor te biztosan Remus húga vagy – jelentette ki.

– Igen, de te honnan ismered Remust? – kérdeztem vissza.

– Egy kupéban ülünk. De te sírtál? – kérdezte. Ah, néha úgy utálom magam. Főleg azt, hogy észre sem veszem, hogy sírok.

– Hát, igen – válaszoltam félénken.

– De miért?

– Azért, mert egy olyan kupéba ültem be, ahol -hogy a te szavaiddal éljek- csupa aranyvér mániás tuskó volt. Szóval úgy döntöttem, hogy a vonatút többi részét inkább itt, a folyosón töltöm. – magyaráztam el, az aprócska részletet kihagyva a bennem élő szörnyről.

– Nem akarsz inkább átjönni hozzánk? – ajánlotta fel. – Ránézésre a folyosó nagyon kényelmetlen – húzta el a száját, de a szeme mosolygott.

– Hát jó – egyeztem bele, majd Sirius elkezdett visszafelé vezetni.

Mikor megérkeztünk a kupéjukba, rögtön leültem Remus mellé, megöleltem, majd elkezdtem sírni. Sírtam, mert csak most jöttem rá, hogy öt perccel ezelőtt akár az akaratom nélkül megölhettem volna az előző kupétársaimat. Míg sírtam, Remus a hátamat simogatta, a többiek pedig értetlenkedve figyeltek minket.

– Oh, milyen bunkó vagyok – szólaltam meg mikor már egy kicsit lenyugodtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. – Ophelia Lupin vagyok, Remus ikerhúga és általában nem ekkora bőgőmasina.

– James Potter – mondta a szemüveges fiú, aki az ablak mellett ült.

– Peter Pettigrew – mondta szinte cincogva a másik fiú.

– Mi történt Lia? – kérdezte a bátyám.

– Csak pár jövőbeli Mardekáros – válaszolt helyettem Sirius.

– Honnan tudod, hogy pont Mardekárosok lesznek? – kérdeztem.

– A legtöbb aranyvérmániás tuskó odakerül – vonta meg a vállát a fiú.

– De hogy hogy nem egy kupéba ültetek? Az ikrek általában mindent együtt csinálnak, nem? – nézett Remusra és rám James.

– De igen, mi is 11 évig szinte mindent együtt csináltunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy most már talán ideje lenne egy kicsit különválni. De szerintem ezt a tervet nem fogjuk tudni megvalósítani – magyarázta a bátyám.

Ekkor érkezett meg a Büfés Boszorkány. Mindenki vett magának valamit, Remus és én természetesen csokit. Az út hátralévő részében még sokat beszélgettünk és jól éreztük magunkat. Ahhoz képest, hogy milyennek indult ez az utazás, jobban be sem fejeződhetett volna.