Ophelia

22.

Az új iskolaév olyan rohamban vette kezdetét, hogy a tavalyi iram csak téknőscsoszogásnak tűnt. A szeptember olyan gyorsan elmúlt, mintha csak egy pislantás lett volna. Most épp a ritka októberi napsütést élvezve sétálok a tó felé, ahol Remusékkal kellene találkoznom. Sietve szedem a lábam, ezért majdnem beleütközöm valakibe. Felnézve látom, hogy ez a valaki nem más, mint Lucius Malfoy. Már tavaly elvégezte az iskolát, ebben az évben mégis többet látom. Sirius szerint Narcissával bolondulnak egymásért, és amint a lány befejezi a tanulmányait, nyáron összeházasodnak. Ennek a kapcsolatnak a hozománya (vagy inkább átka, ha engem vagy Siriust kérdezitek), hogy már most családtagnak tekintik, éppen ezért szinte minden hétvégén meglátogatja Narcissát. Sirius elkeseredettségére pedig sokszor belefolyik az ő és az öccse között zajló veszekedésekbe is, amikor éppen ott van. Így is bizonyítani akarja, hogy a családba tartozik – Regulus mindig ezt mondja.

Engem ez annyira nem zavarna, de minden egyes alkalommal, amikor lát (ami pedig elég gyakran történik, hiszen Sirius az egyik legjobb barátom, és Regulusszal viszonylag sok időt töltök), úgy néz rám, mintha a cipője sarkáról leesett száraz macskaszar lennék. Más aranyvérű Mardekárosok is szokták ezt, de senki sem tudja olyan jól csinálni, mint ő. Most is ugyan azzal a tekintettel méreget.

– Bocsánat – mormogom az orrom alatt.

– Lupin, máskor vigyázz, hová lépsz – megpróbálom kikerülni, de újból elém lép.

– Sietek – nézek rá türelmetlenül. Talán kedvesebbnek kéne lennem, elvégre idősebb, mégcsak nem is diák és vagy két fejjel alacsonyabb vagyok nála, de mikor is érdekeltek az észérvek, ugye? Ráadásul tényleg sietek, Sirius szülinapjának a részleteit akartuk ma megbeszélni.

– Áh, igen, a helyedben én is azt tenném – mosolyodott el a kedvesség bármilyen szándéka nélkül. Csak tudnám, hogy miért utál ennyire! – Amikor a legutóbb láttam a bátyádat nem nézett ki valami jól – volt valami a szavaiban, a hanghordozásában, amitől megállt bennem az ütő.

– Mit csináltál vele? – néztem rá összehúzott szemekkel. Kezem automatikusan a pálcám felé mozdult. Tudom, hogy nem szabadna pálcát rántanom ellene, elvégre idősebb, képzettebb, erősebb és mások is vannak vele a felsőbb évfolyamokból, de a bátyámmal senki nem szórakozik büntetlenül.

– Én semmit, de Mulciber nevében nem beszélhetek – villantott egy ördögi mosolyt. Élvezte, hogy idegesíthet, márpedig engem nem jó ötlet idegesíteni. Főleg, hogy Remust is belevonta.

– Lia! Lia! Gyere gyorsan! – hallottam meg Peter kifulladt kiáltását. – Remus a gyengélkedőben van.

A szemem elnyílt a rémülettől, és amilyen gyorsan csak tudtam, szedni kezdtem a lábam Peter irányába, hogy együtt fussunk tovább. Induláskor azonban még elsuttogtam egy varázsigét az orrom alatt.

Pár perc múlva olyan elánnal rontottam be a gyengélkedő ajtaján, hogy azt hittem ki is szakítom a helyéről. A rám meredő tekintetek alapján a bentlévők is így gondolták. Madam Pomfrey szigorú tekintettel rámmeredt, mire gyorsan bocsánatot kértem. Remus ágyáig meg sem álltam, Peter a nyomomban loholt.

– Jó gyors voltál – szólalt meg a bátyám. Szerencsére nem nézett ki úgy mint, aki haldoklik, a szája sarkában egy huncut mosoly bújkált.

– Szerintem életemben nem futottam így – ültem le az ágy szélére James mellé. – Jól vagy? – néztem rá komoly tekintettel.

– Már kutya bajom, Madam Pomfrey fél perc alatt meggyógyított. A többiek csak elefántot csináltak a bolhából – nézett körbe a fiúkon.

– Ez azért nem igaz – nézett rám Sirius védekezően. – Pár perccel ezelőtt a füle olyan volt, mint egy nyúlé, a bőre elzöldült és csak brekegni tudott.

– Bele akart ugrani a tóba – tette hozzá James. Hitetlenkedve néztem rájuk. Mulciber talán mégiscsak ügyesebb, mint gondoltam.

Ekkor hirtelen hatalmas nevetés harsant az ablak alatt az udvaron. A fiúk mind az ablakhoz mentek, még Remus is, pedig neki még feküdnie kellett volna. A nyakán a bőr még mindig egy kicsit zöldnek tűnt. Én nem siettem annyira, pontosan tudtam, hogy mi történik kint.

Épp most haladt el az ablak alatt sietve Malfoy az egész udvartartásával és Mulciberrel. Mindegyikük haja a szivárvány színeiben villódzott, leginkább úgy néztek ki, mint egy csapat elveszett diszkógömb. Szerencsére sokan voltak az udvaron, hogy lássák.

– Lia, ez te voltál? – fordult felém Peter tátott szájjal. Én csak titokzatosan mosolyogtam.