Ophelia

20.

1972. szeptember 1.

Épp most léptünk be a 9/4. vágányra. Annyira jól esett újra itt lenni! Az elmúlt egy hétben még nyitott szemmel is erről álmodtam, pedig már a második évemet kezdem – ami így kimondva olyan hihetetlenül hangzik. Én, mint másodéves a Roxfortban? Sohasem gondoltam volna, hogy ez igaz lesz rám. Szerintem már mindenkinek leesett, hogy mennyire várom az új iskolaévet, azt hiszem abba is hagyom az össze-vissza hadoválást. Vissza a valóságba!

Egy kicsivel a szüleink előtt lépkedtünk Remusszal a tömeget pásztázva, hátha megpillantunk egy ismerős arcot. Nem is kellet sokat várnunk mert pár pillanat múlva hallottuk, ahogy valaki eget rengető zajt csapva verekszi át magát a tömegen. Ha nem hallottunk volna, ahogy próbálja átkiabálni a zajt, amit csapott, akkor is biztosak lettünk volna bene, hogy valamelyik lökött barátunk az. Név szerint James Fleamont Potter.

– Annyira jó, hogy újra látlak titeket! – üdvözölt minket egy hatalmas öleléssel, ami kiszorította belőlünk a szuszt is. – Tudom, hogy találkoztunk nyáron, de akkor is.

– Szia, James! – öleltük vissza mi is őt.

Illedelmesen köszönt a szüleinknek is, majd mindhárman ismét a tömeg felé fordultunk. Hamarosan megláttuk Petert. Az anyukája meghatottan igazgatta a haját még akkor is, mikor odaértünk hozzájuk, pedig egészen sokáig tartott. Őt is megölelgettük, de aztán rögtön vissza kellett szaladnunk a szülőkhöz, mert kezdődött a beszállás és mi jó helyet akartunk.

Hely után kutatva arra gondoltam, milyen furcsa, hogy még nem láttuk Siriust. Nyáron sem tudtunk vele találkozni, a szülei nem engedték el velünk a tengerpartra. Azt mondta nagyon szívesen elszökik, de nem akartuk, hogy bajba kerüljön, így abban maradtunk, hogy levelezéssel tartjuk majd a kapcsolatot a szünidőben. Mintha csak emlegetni kellett volna, amint beléptem a kupéba az ablakon keresztül megláttam. A szülei épp valamit nagyon magyaráztak neki és látszott rajta, hogy nagyon elege van már. Úgy éreztem ráférne egy kimentés.

– Mindjárt jövök, idehozom Siriust – szóltam a fiúknak majd visszasiettem a peronra.

– Csókolom, Mr. és Mrs. Black! – köszöntem előre jó hangosan. Próbáltam mosolyogni, de csak egy furcsa kis grimaszra futotta. Láttam a szülei undorodó arckifejezését és Sirius arcán a meglepettséget, ami aztán örömbe fordult át.

– Szia, Lia! Jó újra látni – mondta félénken mosolyogva. A szülei mindig feszélyezik.

– Ha! Szóval te vagy az a félvérű, aki egész nyáron a fiamat zaklatta – mondta az anyja, majd ha lehetséges még feljebb húzta az orrát.

– Igen, asszonyom – bólintottam teljesen nyugodtan, a számat azonban mégsem tudtam befogni. – Mondjuk, ha egy kicsit törődött vagy figyelt volna a fiára, vagy Merlin szakállára engedte volna, hogy találkozzon velünk és nem a saját eszméit próbálta volna ráerőltetni (megjegyzem hiába), akkor...nos talán kevésbé gondolná a puszta levelezést „zaklatásnak" – mutattam hatalmas idézőjeleket a levegőben.

– Hogy mersz... nekem ilye... - habogott a felháborodottságtól.

– Pedig még nem is fejeztem be – mosolyogtam színpadiasan. – És lehetnek kifogásai a fia barátai ellen, de legalább egyik sem egy aranyvérmániás szipirtyó, mint mondjuk az anyja vagy más családtagjai.

Hogy fogtam volna be azt a lepcses számat! Talán „egy egészen kicsikét" túllőttem a célon, de legalább senki sem tudott megszólalnia döbbenettől. Pár másodperc múlva láttam, hogy mindkét idősebb Blackben elpattan valami, talán már a pálcájukért nyúltak volna, de a vonatfütty megmentett. Sietve megragadtam Sirius kezét és egy csomagját, majd szélsebesen bemenekültünk a vonatba, ahol a szülei reményeim szerint már nem bánthatnak. Amikor kifulladva lettem a csomagot egy pillanatra a kupé előtt a folyosón, akkor láttam csak meg, hogy még valakit magunkkal vonszoltam. Ugyan az a kisfiú volt, aki az állomáson Walburga mögé bújt. Szinte teljesen úgy nézett ki mint Sirius, csak a haja volt rövidebb és a szeme egészen zöldesen csillogott ebben a fényben.

– Szia! Te biztosan Regulus lehetsz – nyújtottam felé a kezem kedvesen mosolyogva.

Nem szólt semmit és nem mozdult azon kívül, hogy alig láthatóan megrázta a fejét és kétségbeesetten a bátyjára nézett. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tettem nála jó benyomást.

– Khm – köszörülte meg Sirus a torkát. – Odaviszem Reget Nottékhoz. Kérlek várj meg itt, mindjárt visszajövök – hangja kedves volt, mégis ellentmondást nem tűrő. Igen, most már egészen biztos, hogy túllőttem az előbb a célon. Mire valamit válaszolhattam volna, már rég el is tűntek szem elől. Nagyot sóhajtva ültem le a padlóra.

***

Pár perc múlva hallottam, ahogy Sirius nehéz léptekkel jön vissza. Rögtön felpattantam.

– Annyira sajnálom, túl messzire mentem – mondtam amint közelebb ért. Velem egy időben ő:

– Hát ez valami eszméletlenül zseniális volt – rikkantotta, majd egy kicsit lehalkította a hangját és megölelt: - Regulust talán egy kicsit sokkoltad, de ne aggódj, túl éli.

– Mi volt zseniális? – rontott ki a kupénkból James és az ajtóban megjelent Peter és Remus feje is.

– Mindjárt elmeséljük – mondta Sirius és becsörtetett a fülkébe a csomagjaival.

Pár perccel később a kis helyiség csak úgy zengett a nevetéstől.

– Ha láttátok volna anyám arcát, azt hittem azon nyomban felrobban! – vigyorgott Sirius kárörvendően, majd elkezdte az anyját utánozni. Majd' megpukkadtunk a röhögéstől.

– Bárcsak lefotózhattam volna az eredetit is – sóhajtotta James, miközben lencsevégre kapta barátja majomkodását. Még jó pár percig tartott mire sikerült valamelyest lenyugodnunk. Ismét Sirius szólalt meg:

– Na, meséljetek milyen volt a nyár! – nézett ránk.

Már csak ez kellett nekünk, onnantól kezdve be sem állt a szánk egész úton, de még akkor sem, ha ettünk. És igen, ezt szó szerint kell érteni, mert amikor azt meséltük el, hogy először Peter, majd mi hárman utána belebukfenceztünk a tengerbe, akkor bizony mindenki kiköpött egy darab csokoládét.