Ophelia

17.

Az egész napos pihenés – inkább ökörködés – után nehéz volt visszarázódni az iskolapadba, a tanároknak rendesen meggyűlt velünk a bajuk. Az sem könnyítette meg a dolgukat, hogy James, Sirius, Remus és Peter újabban az iskola felbérelt csínytevőinek érezték magukat – én pedig véletlenül sem segítettem nekik, dehogy... 

Teljes erőbedobással dolgoztak. Persze voltak még a régi „kis klasszikusok", mint megbűvölni a pennákat és könyveket és „csinálni egy nagy pukkot" a bájitaltan teremben, ahogy Sirius mondja. Azonban a legújabb és egyben eddigi legviccesebb az, hogy mindenhová – de tényleg mindenhová – kiskacsát varázsolnak. Elvégre ki számítana arra, hogy egyszer csak a fürdőben a gumikacsa igazivá változik.

Először persze rengeteget kellett gyakorolnunk, ami meglátszott az átváltoztatástan órákon produkált teljesítményünkön is. Már lassan két hónapja Sirius és James a legjobbak belőle és folyton versenyeznek. Remusszal és Peterrel már fogadunk órák előtt.

Március lévén Remusszal hamarosan szülinapunk lesz. Illetve ma van, hogy őszinte legyek. Reggelinél meg is érkeztek az ajándékaink, de végül úgy döntöttünk, hogy csak délután fogjuk őket kinyitni. Egyrészt mert nem akartuk, hogy mindenki lássa, másrészt pedig nem jó úgy bármit is kapni, hogy utána rögtön órára kell rohanni.

– Ms Lupin? – halottam a kérdésként feltett nevemet, a professzor arckifejezéséből ítélve nem először.

– Elnézést – ráztam meg kissé a fejem, ezzel kényszerítve magam, hogy odafigyeljek. – Mi is volt a kérdés? – kérdeztem egy kedves mosollyal az arcomon. Én tényleg próbáltam odafigyelni az órára, még jegyzetet is elkezdtem írni, de húsz perc után már csak annyi önuralmam maradt, hogy nem fészkelődtem össze-vissza a helyemen. A kérdést végül sikerült jól megválaszolnom, amivel valamelyest megenyhítettem a professzort.

Csak vége lesz már! – sóhajtottam fel magamban, mielőtt -minta csak parancsszóra várt volna- megszólalt a csengő. Amilyen gyorsan csak tudtam, pucoltam ki a teremből és vettem az irányt a Griffendél torony felé. Szerintem több időt töltöttem ott, mint a Mardekára klubhelyiségében. Reggel Remus az én ajándékomat is elvitte, így semmi dolgom nem volt, csak végre odaérni. De amilen szerencsés vagyok, persze, hogy a kastély legtávolabbi zugában volt órám. Legalább tíz percig tartott az út, pedig szinte futottam.

A klubhelyiségbe érve rögtön megpillantottam a fiúkat. A szokásos helyünkön, a kandalló előtt ültek és valahonnan szereztek egy tortát. Lehuppantam az üres fotelba, majd Remusszal egyszerre kezdtük el kibontani az ajándékot.

Mindketten kaptunk egy tábla csokit, azonban az ajándék másik fele különböző volt. Ikerbátyám egy gyönyörű könyvet kapott, én pedig biztos voltam benne, hogy kölcsön fogom tőle kérni. Én ezzel szemben egy penna-füzet párost kaptam. Még soha nem láttam ilyet: a toll fekete volt, de a fény felé tartva a szivárvány minden színében csillogott, a szintén fekete füzeten pedig volt egy kis, ezüst zár. Rögtön tudtam, hogy naplóként fogom használni.

Az első szelet tortát Remus vágta. Nagyon próbálkozott, de szegény szelet eléggé úgy állt, mintha el akarna szökni, majd még szét is csúszott. Felemeltem a tányért, hogy valaki kezébe nyomjam, amikor James kikapta a kezemből:

– Ez nekem jó is lesz – olyan mohón nézett a süteményre, hogy elnevettem magam. Erre ő halálosan komoly arccal ezt felelte: - Fél órája szemezek egy tortával. Bármit megennék, ami valaha torta volt!

– Ezzel a kijelentéssel én azért óvatosabb lennék – mondta Sirius az orra alatt, mire mi, ha eddig nem nevettünk úgy, mint a hülyék, akkor most elkezdtünk. Annyira remegtem, hogy inkább megálltam a tortavágásban.

– Mmm... Ez eszméletlen finom – ültem vissza boldogan a saját kis szeletemmel. – Honnan szereztétek? – néztem végig a fiúkon.

– Titok – válaszolt egyszerre James, Sirius és Peter. Kuncogva rájuk hagytam.

Pár pillanatig mindenki csendben evett (James már a második szeletét). Végül megint én szólaltam meg:

– Szóval, kinek mikor van szülinapja? – tettem fel a kérdést kissé feszengve, elvégre nem igazán hittem, hogy Remus meg én lennénk a legidősebbek.

– Június 22. – felelt Peter szűkszavúan.

– Március 27. – mondta James teli szájjal. Gyorsan lenyelte, majd folytatta: - Imádom a szülinapomat. A szüleim nem szoktak nagy ügyet csinálni belőle, de aznap mindig azt csináljuk, amit én szeretnék.

– Az enyém novemberben van, harmadikán – nézett fel Sirius a tányérjából, majd bólogatva evett tovább.

– De... – kezdte Peter – akkor a tiédet nem ünnepeltük meg!

– Nem nagy dolog – vonta meg a fiú a vállát. – Volt családi ünneplés, és hidd el nekem, az bőven elég volt – csóválta meg a fejét, majd keserűen elnevette magát.

– Szóval az volt az „utálatos családi rendezvény, amin minden évben részt kell venned"? – nézett rá James hitetlenkedve. Én még mindig nem bírtam megszólalni.

– Igen – bólintott Sirius, majd döbbent arcunkat látva folytatta: – Egy ebéd a szüleimmel és Regulusszal, majd egy vacsora a közeli unokatestvérekkel nem valami jó móka.

– Szóval te nem szereted a saját születésnapodat és ezért nem is szóltál róla? – sikerült magamból kipréselnem a kérdést, reménykedve abban, hogy nem voltam nagyon számonkérő.

– Nem is, hogy nem szeretem, de nem nagy dolog. Azon kívül igazad van – bólintott ismét.

– Akkor mi majd megszerettetjük veled – csapta össze a kezét Remus, mintha már máris tervezgetne, mi többiek pedig egyetértően hümmögtünk.

Evés után felmentünk a fiúk szobájába. A családi hagyományhoz híven elkezdtünk bunkert építeni, hasonlót, mint karácsonykor. Még vacsora előtt sikerült is befejeznünk. Mivel péntek volt, ezért másnapig ott maradtam a fiúknál. Egész este játszottunk, sőt James javaslatára, Sirius, Peter és ő elénekelték a „Boldog szülinapot". Pontosabban csak elkezdték, mert egy hangos dörömbölés és egy dühös hang, ami szerint nem kellene már ilyenkor kornyikálnunk félbeszakította őket. Végül nevetve hajtottuk álomra a fejünket.