Ophelia

11.

A Roxfort Expressz holnap indul vissza Londonba, de még így is egész nap tanulnunk kellett. Minden egyes órán. Ráadásul a legtöbb tanárnak nagyon rossz kedve volt. Ha bárki, akárcsak a padtársától megkérdezte, hogy miért kell még öt nappal karácsony előtt is a tanulással szenvedni, rögtön levontak hét pontot a házától. Mondanom sem kell, hogy a Griffendélnek is kevesebb pontja lett James, Sirius és Peter által. Ha nem ma este lenne telihold, talán még a bátyám miatt is levontak volna pontokat. De Sirius és a nagy szája ezt a ,,hiányzást" is kipótolta. Épp beléptem a nagyterembe, hogy vacsorázzak, amikor megláttak, és mind a hárman vadul integetni kezdtek.

– Mi az ami annyira fontos, hogy kisebb légörvényt csináltok miatta? – mondtam miközben lehuppantam Peter mellé.

– Remus ma megint olyan sápadt volt – mondta James. Ajaj, ez nem jó, már elkezdték figyelni, hogy mikor vannak tünetei. Vajon mennyi idő alatt jönnek rá a titokra és akkor mit fognak csinálni? Vajon elmondják mindenkinek? Vagy megtartják maguknak, de soha többet nem fognak velünk beszélni?

– Megint rosszabbodott az állapota? – kérdezte Sirius. Oh, szóval csak azt hiszik ez egy influenza. A megkönnyebbülés hulláma futott rajtam végig, majd válaszoltam:

– Sajnos igen, de karácsonyra valószínűleg már jobban lesz, és nem is kell majd a gyengélkedőn lennie.

– Ez az! Ha felmegyünk írok is anyunak, hogy küldjön jó sok sütit is. Én mindig jobban vagyok tőle, talán Remus is jobban lesz – lelkendezett Peter.

Én sietve megettem mindent, tekintve, hogy alig tíz perc múlva oda kéne érnem a Szellemszálláshoz. Elbúcsúztam a fiúktól, de mielőtt felállhattam volna Sirius, aki velem szemben ült, gyorsan átnyúlt az asztal felett és megragadta a karom, hogy ne tudjak felállni. Kérdő tekintetem és rosszalló horkantásomra egyikük sem felelt, csak brutális gyorsasággal tömték magukba a vacsorájukat. Mikor bekapták az utolsó falatokat és Sirius is elengedte a karom, tökéletesen egyszerre felálltak. Én egy kicsit döbbentem tápászkodtam fel, és haragos pillantásokat vetettem feléjük. Egy perc és Remusnál kell lennem, vagy különben csak akkorra fogok odaérni, amikor már átalakult. Erre a gondolatra összefontam magam előtt a karjaimat, és a tekintetemben már némi szomorúság is vegyült.

– Ugyan már, ne durcizz – nézett rám Sirius miközben kifelé mentünk a teremből. Én csak gyorsabban kezdtem el sétálni, de mindhárman tartották velem a lépést, sőt, a drága ember, aki ottfogott még ki is előzött, hogy szemtől szemben legyen velem. – Csak azt akartam, hogy várj meg minket és aztán maradj velünk, mert Remus és nélküled unatkozni fogunk. Te meg gondolom nem akarsz egyedül lenni, amikor elmerülhetsz a gondolataidban és aggódhatsz a bátyád miatt.

– Tudod az értelmes emberek ezeket úgy szokták megoldani, hogy megkérdezik a másikat, például úgy, hogy: Légyszi várj meg minket és aztán volna kedved velünk lenni, mert mi életképtelenek vagyunk? – fakadtam ki. Nem akartam bunkó lenni, és nem is azért durciztam, mert ott tartott, hanem mert minél hamarabb a testvérem mellett szerettem volna lenni. Pont ahogy mondta, aggódom a bátyám miatt.

– Akkor... - köszörülte meg a torkát. – Drága Ophelia Lupin, légy szíves várj meg minket és aztán nincs kedved velünk maradni, mert életképtelenek vagyunk? – vigyorgott rám. Annyira igent akartam mondani, de most a bátyám mellett kell lennem.

– Nagyon köszönöm a kedves ajánlatot – mondtam túljátszott színészkedéssel – de sajnos nagyon álmos vagyok és mintha a rosszullét kerülgetne – fejeztem be egy szomorú mosoly kíséretében, majd bemutattam egy műásítást. Természetesen semmi bajom nem volt, csak minél hamarabb le kellett ráznom őket, hogy ne hajnalban érjek oda Remushoz. – De ígérem, hogy bepótoljuk – intettem nekik, majd befordultam a Mardekár klubhelyisége felé. Ott megkerestem azt az alig észrevehető ajtót, majd kisurrantam kastélyból.